Meg lehet-e vásárolni az anyai szeretetet? − teszi fel a kérdést Ursula Meier Nővér című filmjében. Senki nem fog meglepődni a fogyasztásba belefáradni képtelen „szép új világunkban”, ha azt a választ kapjuk, hogy természetesen meg. − Csejk Miklós kritikája
Magyarországon nagyon kevés visszhangot kapott az egyik legjobb dogmás film, Luc és Jean-Pierre Dardenne Rosettája (1999), ami az alkoholista anyjával egy campingben élő kislány kiszolgáltatottságáról, monoton hétköznapi vergődéséről szól. A létfenntartásról, melyben a csekély munkalehetőség központi szerepet játszik. Ebben a filmben nagy hangsúlyt kapnak a rutinszerű apró mozdulatok, melyekből a történet végére felépül Rosetta világa, amiben a játék és az öröm egyáltalán nem kap szerepet. A dogma egyik fontos újítása is remek módon megvalósul: a kamera mozgatásának ritmusa, mely egészen a rángatózásig elmegy, a szereplő lelkiállapotának tükre. Rosetta története még a belga törvényhozókat is megihlette, a fiatalkorú munkavállalók védelmében hozott rendelkezéseket Rosetta-törvénynek keresztelték.
Hasonló témát dolgoz fel Ursula Meier Nővér című filmjében, csak itt egy tizenkét éves kisfiúról van szó, illetve lényeges különbség még, hogy ő nem is próbál meg dolgozni – amire szüksége van, azt ellopja a síparadicsomból.
Szép, ám nem túl bonyolult a hasonlat, mely leképezi a szegények és a gazdagok közötti társadalmi szakadékot. Itt ugyanis a gazdagok fönt vannak, a hegyekben pihengetnek, méregdrága síléceken csusszannak, s élvezik a porhó tapintását. A szegények pedig lent vannak, a hegy aljában lévő faluban élnek, de legalább a síparadicsom fogadóházának pincéjében, személyzetként sürögnek-forognak, dolgoznak. Az első jelenetek után már tudjuk jól, miről van szó: egetverő igazságtalanságról. A gazdagok paradicsomát a szegények pokla működteti. A társadalmi mobilitás, az esély a szegénységből való kitörésre pedig már megint a múlté. A film bár nem mondja ki, de érzékelteti, hogy nincs, és ha nem történik valami, nem is lesz itt soha átjárás a társadalmi osztályok között.
Hogy mit tesz egy 12 éves kisfiú, ha valahogy életben akar maradni? Mivel semmilyen más esélyt nem lát a fennmaradásra, a „paradicsomból” él, ahol seftel, lop, mikor, mire van alkalom. Néha síléceket, kesztyűket, olyan apróságokat nyúl le, amiket aztán könnyen – lehetőleg lebukás nélkül – értékesíthet, néha pedig szendvicset, hogy jóllakjon. Ezekből a „kincsekből” aztán időnként visz haza a nővérének is, akiről természetesen kiderül, hogy igazából nem is a nővére, hanem az édesanyja. Csakhogy én, mint néző ezen már egyáltalán nem lepődöm meg.
És pontosan ez a Nővér egyik sarkalatos hibája: az a legfőbb problémám, hogy semmin nem lepődöm meg, vagyis majdnem teljesen kiszámítható a film minden fordulata. Meg kell hagyni, a dogmás iskola hatása érzékelhető, a hétköznapi apróságok bemutatásából éppen következetesen fölépíthető lehetne a fiú világa, de úgy látszik, ez a dogmás kameramozgás hiányában nem is annyira egyszerű. Mindenesetre megtudom, amit már előre sejthettem, hogy ezt a kisfiút nem akarta az ég egy adta világon senki, édesanyjának is csak teher, melyet rendszeresen az orra alá dörgöl. Az megint csak más kérdés, hogy ettől függetlenül a kiskamasz lopásaiból tartják fönn magukat, még kegyetlenebbül megfogalmazva: a 12 éves gyermek a családfenntartó. Az is árnyalja a képet, hogy a nővér/anya drogfüggő, még talán prostituált is, de erről bizonyosságot nem kapunk, ahogy a fiú nem tudja meg, úgy mi sem, az igazságot.
Szembetűnő, hogy Meier világában a játék, a felszabadult öröm csak a gazdagoknak adatik meg. Kiskamaszunk, amikor megfeledkezik néha magáról, s felszabadult mókázásba, játékba kezdene, azonnal az orrára koppintanak. A társadalmilag alacsonyabb osztályú gyerekek ökörködése még véletlenül sem cuki, hanem idegesítő. Bár nyilvánvalóan Meier erősen túloz, dramaturgiai okok miatt sarkít az alkotásában, de elgondolkodtató tényeket vág az arcunkba. Azaz a játékhoz, s vele a felszabadult örömhöz, az alkotás öröméhez való jog kegy, kiváltság lett fogyasztói társadalmunkban. A film folyamán kétszer próbál meg szeretetet vásárolni magának a kölyök. Egyszer fent a „paradicsomban”, ahol a gazdag anya békében kenegeti apró gyermekének arcát magas fényvédő faktorú kenőccsel. Nekik próbálja kifizetni ebédjüket némi kis foglalkozásért, gondoskodásért cserébe, sikertelenül. Aztán lent, a „pokolban” is megpróbálkozik szeretetet vásárolni, itt persze hamar létrejön az üzlet. Az anya egy kiadós veszekedés után a gyerek (és egyben a háztartás) utolsó fillérét is elvéve megengedi, hogy hozzábújjon egy keveset. Félreértés ne essék, teljesen természetes üzleti viszonylatról van itt szó. Majd az éjszaka közepén elkölti az összes pénzt szórakozásra, drogra, menekülésre, hogy aztán a fiú vigye haza, mert a nő ájultan, maga alá piszkítva fekszik az utcán.
Jó, tudjuk, az „ördöggel” való üzletelésnek milyenek a következményei. És az is az igazsághoz tartozik, hogy felmerül a kérdés: miért akarna a mai fiatal szülő lenni. Hiszen azt látja a televízióban, és a szórakozóhelyeken, hogy vannak, akiknek az élet 24 órás haligali. Szórakozás, pia, bulizás, szex és drog. Jelentsük ki végre: ebben a „gyönyörű szép”, a valóság szomorúságától és nyomorúságától kimenekítő, boldognak és felszabadultnak hitt pillanatokat stimuláló, hazug ígéretekre épülő világban még a gyerek gondolatának sincs helye, nemhogy a gyereknek. Bár meg kell hagyni, végül is, ha ki tudjuk várni, hogy felnőjön, ő is megkeresheti a pénzt a drogra.
Nővér (L’enfant d’en haut)
Színes, magyarul beszélő, francia-svájci dráma, 100 perc, 2012
Rendezte: Ursula Meier
Szereplők: Léa Seydoux, Gillian Anderson, Kacey Mottet Klein, Martin Compston
Forgalmazó: Mozinet
Csejk Miklós
