Úgy tartják, hogy egy jó könyv elsősorban jó történet. Ha van egy jó sztori, az már fél siker. Laura Hillenbrandnak sikerült rábukkannia a 20. század egyik legjobb ez idáig el nem mondott történetére: Louis Zamperini életére.
A „fél” sikert pedig úgy tette teljessé, hogy hét év kutatómunka, több száz túlélő felkutatása és több ezer oldalnyi visszaemlékezés elolvasása után megírta ezt a csodálatos és megrendítő könyvet.
Ritka az, amikor az olvasók és a kritikusok véleménye ennyire egybecseng, mint a Rendíthetetlen esetén, de a Time Magazine által 2010-ben az év könyvének választott mű diadalútja töretlen. E sorok írásakor közel 3 millió eladott példánynál jár világszerte, hollywoodi szuperprodukció készül belőle, olvasói pedig minden fórumon csak szuperlatívuszokban beszélnek róla. De ki is ez a Louie Zamperini?
Louis Zamperini olasz bevándorlók gyermekeként született 1917-ben, és kisebb lopásokkal, betörésekkel tarkított kamaszkora után hamar kiderült róla, hogy istenáldotta tehetség. Korának egyik legjobb futója volt, aki 19 évesen bekerült az amerikai olimpiai csapatba, és Berlinben döntőbe jutott 5000 méteren. Pályatársai és a szakértők közül sokan tőle várták, hogy megdönti az atlétika egyik mitikus rekordját, és elsőként futja négy percen belül az egy mérföldes távot. Képességei és eltökéltsége alapján minden esélye meg is volt erre, a történelem azonban közbeszólt. A háború miatt az 1940-es tokiói (illetve helsinki) olimpia elmaradt, majd Pearl Harbor bombázása után az Egyesült Államok is belépett a háborúba, Louie Zamperini pedig bevonult a légierőhöz.
Bombázótiszt lett a „repülő koporsónak” csúfolt B-24 bombázók egyikén, és repülőgépük 1943 májusában rá is szolgált becenevére: az egyik hajtóműve leállt, és a gép lezuhant a Csendes-óceán fölött. A tizenegy fős legénységből mindössze hárman élték túl a becsapódást, az egyikük Zamperini volt. Az ezután következő negyvenhét nap önmagában is regénybe illő viszontagságainak leírása sokkoló hitelességgel adja vissza a hajótöröttek kiszolgáltatottságát. Ennivaló, ivóvíz és rádió nélkül hánykolódtak a nyílt óceánon, és amikor közel egy hónap után végre észrevette őket egy repülőgép, az azonnal tüzet nyitott rájuk. Csodával határos életben maradásukat azonban nem követte boldog megmenekülés.
Amikor partot értek, szinte azonnal japán hadifogságba estek, márpedig a japán fogolytáborok híre a náci lágerekével vetekedett – és nem alaptalanul. Louie töltött különböző japán fogolytáborokban, ahol nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is meg akarták törni.
„A Zöld darázs lezuhanása óta Louie és Phil a legszélsőségesebb fizikai körülményeknek voltak kitéve ennivaló, ivóvíz és árnyék nélkül. Kwajaleinen azonban olyasvalamitől akarták megfosztani őket, amit a tengeren minden szenvedés ellenére megőriztek: a méltóságuktól. Az önbecsülés és az önérzet a lélek legbelsőbb fegyverzete, az emberi mivolt legmélyén rejtőzik; ahhoz, hogy önbecsülésétől megfosszanak valakit, emberi mivoltából kell kivetkőztetni. Az ilyen emberen mélységes levertség és magányosság lesz úrrá, és szinte elérhetetlenné válik számára a remény visszaszerzése. Méltóság nélkül eltűnik a személyiség. Hiányában az embert nem önmaga határozza meg, hanem fogvatartói és a körülmények, melyek között élni kényszerül. Az egyik amerikai repülős, akinek a gépét lelőtték, és japán hadifogságba került, így jellemezte a megpróbáltatások hatására kialakult önképét: „A szó szoros értelmében alacsonyabb rendű emberré váltam”.
Kevés társadalom értékelte olyan nagyra a méltóságot és félt a megaláztatástól, mint a japán, ahol a becsület elveszítésének egyenes következménye az öngyilkosság.
Valószínűleg ezért igyekeztek a második világháborúban a japán katonák ilyen buzgalommal lealacsonyítani foglyaikat – azt akarták elvenni tőlük, aminek elveszítése őket a legfájdalmasabban érintené. Kwajaleinen Louie és Phil megtanulta a komor igazságot, amit a Hitler haláltáboraiban szenvedők, a dél-amerikai rabszolgák és tucatnyi más elárult nemzedék a történelem során. A méltóság ugyanolyan alapvető létszükséglet az ember számára, mint a víz, az ennivaló, az oxigén. Ha mindenáron megőrzi, az még a legborzalmasabb fizikai megpróbáltatások közepette is képes életben tartani az embert, messze túl azon a ponton, amikor a test már feladná.
Elvesztése ugyanolyan biztos halált jelent, mint a szomjúság, az éhség, a kiszáradás és az oxigénhiány, de sokkal kegyetlenebb módon végez az emberrel.
A Kwajaleinhez hasonló helyeken a megalázás minden lövedéknél halálosabb fegyver volt.”
A Rendíthetetlen egy emberi méltóságához konok eltökéltséggel, akár az élete árán is ragaszkodó hős története.
Louie Zamperini életútja és példája túlmutat a második világháború poklán, nem véletlen, hogy már eddig is olvasók millióinak adott felejthetetlen élményt.
Könyvjelző
Illés Róbert
