Találós kérdés: melyik országban járunk? Rossz válasz, ezúttal nem mifelénk, bár csak néhány száz kilométerrel kell odébb gördülni, és máris megérkezünk az Érettségi cseppet sem meghitt, de nagyon is otthonos világába.
Az Érettségi
Az Arany Pálmás Cristian Mungiu Cannes-ban megosztott rendezői díjat nyert, mikrorealista filmje olyan hétköznapokról beszél, amit nagyon jól ismerünk: az Érettségi borús, elrettentő képet rajzol ki a modern idők Kelet-Európájáról.
Romeo (Adrian Titieni) középkorú orvos valahol Romániában. Nem tartozik a menő tévédokik közé, csúf, elnéptelenedett lakótelepen él depressziós, láncdohányos feleségével, Magdával (Lia Bugnar) és érettségi előtt álló lányával, Elizával (Maria-Victoria Dragus), szabadidejében pedig csinos szeretőjével, Sandrával (Malina Malovici) hentereg. Romeo legnagyobb vágya, egész életének vezérlő csillaga, hogy egyetlen csemetéje, Eliza ne itt, ne ebben a fullasztó közegben cseperedjen és szocializálódjon torzzá, hanem jusson ki a – kicsit amúgy túlidealizált – nyugatra.
A román parlag helyett elit londoni egyetemen tanuljon, szabadidejében pedig a Kensington Parkban lófrálhasson a mókusok között. Persze ez nem egyszerű, egy egész élet kell a megszervezéséhez: speciális figyelem, drága különórák, állandó lelki trenírozás. A kijutás sikerét ma már nem hamis útlevélhez kötik, hanem egy nagyon magas pontszámú érettségi eredményhez, melynek elérése a film szerint ugyanolyan titkos és esetenként törvénytelen háttéralkukat kívánhat meg, mint az illegalitás kényszere harminc évvel ezelőtt.
Hamar porszem kerül Romeo életen át tákolt gépezetébe, Elizát ugyanis az első vizsga reggelén megtámadják az iskola előtt, és kis híján megerőszakolják. A traumatikus közjáték az orvos meggyőződését tovább szilárdítja: a lánynak el kell tűnnie az országból, hisz – ahogy az egyik rendőrségi jelenetben említi – szerinte máshol ilyen nincs, vagy legalábbis jóval ritkábban fordul elő. Így azt teszi, amiről meggyőződése, hogy Eliza elemi érdeke: egyre határozottabban kéri, követeli a lánytól a sikert, s közben a háttérben szinte önkéntelenül szerveződni kezd a segítség a jól ismert módon: segítek neked, ha te is segítesz nekem, vagy egy magas pozícióban álló haveromnak, vagy… nem folytatom, tudjuk jól.
Mungiu filmje több társadalmi problémát is pedzeget. Az egyik a fokozódó teljesítménykényszer, melynek hálójában vergődik nemcsak a fiatal kora ellenére súlyosan túlterhelt Eliza, hanem az édesapja is. Romeo sosem kérdezi a lányát, ő mit szeretne valójában, sőt megszállottságában odáig vetemedik, hogy az idegösszeroppanás előtt álló Elizára újabb és újabb súlyokat aggat. Hiába éltek az anyjával, hiába tértek vissza a kilencvenes évek elején erre a szörnyű helyre, magyarázza kétségbeesetten, ha a vizsga nem sikerül, és Eliza megreked a posványosban. Ha nem teljesítesz erődön felül, senki vagy, ha nem bírod el a terhet, véged: az axiómát, amit kisiskolás kora óta sulykolnak az ember fejébe, úgy látszik, Romániában ugyanolyan jól ismerik, de Nyugaton is, nem valószínű, hogy kizárólag kelet-európai betegség lenne. Gyereknek lenni amúgy is iszonyúan nehéz dolog, állítja a film egy másik rétege, ezt az Eliza-szálon túl az egész filmben végigvonuló ablakbetörés rejtélyének megfejtése szintén igazolja.
A film fókuszában persze főleg a korrupció hálójának alattomos szövődése áll: hogyan lesz a kétségbeesésből kis szívességkérés, aztán más szívességek kényszerű teljesítése, végül törvényszegés, melybe már a gyerek is aktívan belekeveredik, az a gyerek, akinek tisztességes életre nevelése volt az apa életprogramja. Pedig Romeo a becsületes emberek közé tartozik: nem fogad el a betegektől hálapénzt, nem köt naponta becstelen alkukat, nem véletlen, hogy képtelen volt kitörni a lakótelep fojtogató szorításából, miközben felesége apatikusan pakolgatja a könyveket egy könyvtárban. Érződik, hogy többet, jobbat reméltek az élettől, de akárcsak Csehovnál, a miliő megfojtotta a lehetőségeket. Romeo ráadásul valóban nagyon szereti a lányát, a legjobbat akarja neki, s amikor eljön az ideje, azt is belátja, hogy rosszul döntött. Mungiu riasztó látletete szerint egyszerűen ilyen a világ, a rendszer, a döntő pillanatokban a jó emberek semmiben sem különböznek a rosszaktól.
A rendezés páratlanul visszafogott, ahogy a színészi játékok is csendesek és pontosak: az Érettségit nézve akárha valódi emberek mindennapjait kukkolnánk. Mindenütt por, pocsolya és sár, a kamera mintha bocsánatot kérne azért, hogy állandóan a szereplők nyomába ered, sivár lakótelepi házak, szabadon kóborló, elhagyott kutyák között kószál, benéz a János kórház felszereltségére emlékeztető munkahelyre, az iskola komor betonépületébe, a rendőrségre, a szocialista időkből itt maradt tárgyakkal és bútorokkal berendezett kockalakásokba. Mungiu lassan, élvezettel üríti ki az önostorozás keserű poharát: az Eliza ballagásán készített fotón a bíztatás ellenére mosolytalan arcok, lekonyuló szájak mindent elmondanak a fiatal korosztály jövőbe vetett bizalmáról. Üdv a román ugaron.
Hegedüs Barbara
