„Buli van ebben a kötetben, az ég helyett a földben van bál, Vörösmarty, Kölcsey és Petőfi a színpadon, a zenét megfordított baseballsapkájában Sajó László adagolja a mértéktelenül szétáramló verssoraiban.” Ayhan Gökhan írása egy nagyszerű költőről és verseskötetéről.
Dermedt téli estén egy vakvágányon veszteglő súlyosan teherrozsdás vonat, a nyugtalanul fehér havazással szemben a vagonban egyszerű asztal, rajta egy üveg eljegesedett bor. Egy üveg unicum. Két-három sör. És hideg van, piszkosul hideg. Ha képekben képzelem el, nekem ez Sajó László. És a költészete. A kettő itt összeér. Sajó versei kirajzolják a szerzőt.
Sajóról méltatlanul kevés szöveg jelenik meg, túl a tizenhetedik verseskönyvén ideje volna. Illene. Azért néha bele-beleakad egy jobb kritikus, egy ínyenc, és ejt néhány szót (kritikát, recenziót), a költőért, a költő versei felett. Véletlenül sem magamra célzom ezzel, tekintettel arra, nem vagyok kritikus, csak, mint versolvasó kulturális újságíró, irodalmár működöm közre, értekezem röviden itt és most egyik kedvenc magyar költőmről, Sajó Lászlóról és az ő legújabb, Magyar versek című kötetéről.
Sajó kötetei kényes gyomrú és ízlésű szépléleknek nem ajánlatos. Aki a lélek molyszagú éjszakai lépcsőházába jár le, egy pincezugba gyömöszöli be magát, vagy a Pokol alakú életben létezik, az nyugodtan, mértéktelenül fogyassza, na meg bátran, aki a jó és erős költészetek elkötelezett barátja. Aki dudás akar lenni, igen, igen, igen, Sajó László az akar lenni minden kötetében, méghozzá Pokol is, füstös, karikás Pokol, szépelgés és mentegetőzést félretéve, egyenesen-erőszakosan félrelökve. Sokat gondolkodtam korábban a költő verseinek olvasása közben, hogy ennyi költői hiba, túlírt sor, túlírt szöveg, elrontott kép, félresiklott hexameter hogy tud mégis helyénvalónak tűnni, magában hordozandó a direktség mechanikáját, mintha itt a legapróbb hiba is önkéntes megoldás lenne, az esztétikai kimunkáltság része. A csúnya és ocsmány, gyomorforgató, öklendeztető dolgok leírásáról nem is beszélve. Sajó László egy Charles Baudelaire-be oltott Petri György-tabletta, ami aztán benne oldódik fel egészen. Nem, nem, nem, Sajó László Sajó László. Nem hasonlítgatnám én itt össze-vissza.
A Magyar versek című könyv versei a magyar irodalom nagy alakjainak verseire, élet-művére (szó szerint az életére) rímelnek rá a Sajóra jellemző irónia és keserédes humor eszközeivel. Buli van ebben a kötetben, az ég helyett a földben van bál, Vörösmarty, Kölcsey és Petőfi a színpadon, a zenét megfordított baseballsapkájában Sajó László adagolja a mértéktelenül szétáramló verssoraiban. „Égigérő fa koronája/hever a földön – rámrohad. / Lélegzem – isten honorálja,/ha lelkesen fújom a fanfárokat.” (Égből kilökött…). „E kietlen vidéki vérfürdőn/haldoklunk, hazám, szifiliszben..” (Ady vonata, Párizsból hazafelé, megáll a nyílt pályán).
A magyar élet fergeteges romjaiból, tört acélrúdjaiból hozza ki a maximumot Sajó, költészete állandó készültség és feszültség. Jól felismerhető alakzatai az iszony és undor nyers formáiban öltenek testet, vagy éppen hogy szabadulnak meg nagy igyekezetükben a testtől, a tényként meglévő valóság szakítópróbájának fényében.
Sajó az eddigi példákból okulva nem egy újfajta „magyar vers”, „közéleti vers” megalkotására törekszik a kötetben, az ő versei jól bejáratott húrokon szólalnak meg az adott kor, ez esetben a mi korunk (fel)kínálta problémákra reagálva. Reakció-versek ezek, egy kis Bessenyei Györggyel és más óriásokkal elmaszkírozva.
A könyv egyik legszebb (szó szerint értem a szépet) verse a nagyon régen a Holmiban megjelent Költők a teraszon című szöveg, a Szigligeten a teraszon napozó költők (sok halott költő) felidézése mellett itt kapunk valamit a költészet értelméből, Sajó ebben a szövegben visszafogottabban érzékeny. Moralitása is van ennek a költészetnek (miért is ne lenne?) mégpedig a szabadszájúsága, a nem szabad eltitkolni semmit és nem szabad, hovatovább, tilos finomítani, mérsékelni bármin, a szöveg tartozik annyival az olvasójának, erkölcsi kötelezettsége az írásműnek, hogy a valóságnál is nyersebben fejezzen ki egy bajt, tálaljon akár egy szerelmi viszonyt, a testre váró változások állomását a halálban, a pusztulásban, a szervek szétrothadásában.
Azt hiszem, a többit inkább mondja el az újabb Sajó kötet!
Ayhan Gökhan
