„Szerencsés nő volt, aki felfedezte, hogy tehetsége van olyan könyvek írásához, amelyeket mások szívesen olvasnak.” A kócos hajú Mrs. Olivert a legtöbben Agatha Christie alteregójaként tartják számon, és nem csupán amiatt, mert mindketten detektívtörténeteket írnak.
Ariadne Oliver neve a Christie-rajongóknak biztosan ismerős. Írónő. Christie regényhősnője. És egyben alteregója is? Az életmű több lehetséges választ is felkínál. Az Európa Könyvkiadó nemrég új fordításban jelent meg az 1972-ben megjelent utoljára megírt Poirot-kötet, a kevéssé ismert Christie-regények közé tartozó Az elefántok mindenre emlékeznek. Az olvasó pedig nyomozni kezd. A krimi műfajának koronázatlan királynője 124 éve, 1890. szeptember 15-én látta meg a napvilágot.
Az alteregó, avagy az emlékezés könyvei
„- Én csak egy írónő vagyok – mondta Mrs. Oliver jeges hangon. – A könyveim pedig teljes mértékig a képzeletem szüleményei. Személyesen semmit nem tudok a bűnüldözésről vagy a kriminológiáról, úgyhogy attól tartok, hogy semmilyen módon nem tudok a segítségére lenni.”
Dehogynem tud. Igaz, nem kriminológiai szempontból segít, és nem is az őt kérdező erőszakos-tapintatlan hölgyön, hanem rajtunk, olvasókon. Akik éppen kézbe vesszük ezt a kevéssé ismert regényt. Az elefántok mindenre emlékeznek egyike Christie utolsóként írt regényeinek, egyúttal pedig a hetedik olyan kötet, amelyben fontos szerep jut Ariadne Oliver írónőnek. A kócos hajú Mrs. Olivert a legtöbben Agatha Christie alteregójaként tartják számon, és nem csupán amiatt, mert mindketten detektívtörténeteket írnak. A valódi és a fiktív írónőnek számos más közös jellemzője is van: mindketten kedvelik az almát, a csendet és a jó ételeket, ki nem állhatják a kritikátlan rajongókat és a zsúfolt koktélpartikat, valamint mindkettejük legismertebb hőse egy-egy különc és zseniális mesterdetektív.
Ariadne Oliver könyveinek Hercule Poirot-ját Sven Hjersonnak hívják. Hercule Poirot negatív lenyomata: az alacsony és pedáns belgával ellentétben a finn hórihorgas és slendrián, a folyvást sálba és nagykabátba burkolózó Poirot-val szemben Hjerson minden reggel jeges vízben fürdik – és még folytathatnánk a sort. Egyáltalán nem véletlen, hogy Agatha Christie és Ariadne Oliver ennyire hasonlítanak egymásra, miközben Poirot és Hjerson ennyire különbözik egymástól.
Tulajdonképpen az sem mellékes, pontosan hol és mikor tűnik fel Ariadne Oliver az Agatha Christie-krimikben – érdemes rápillantani például a fiktív írónő alakját is tartalmazó kötetek kiadási évszámára. Nyílt kártyákkal (Cards on the Table) – 1936, Mrs. McGinty meghalt (Mrs. McGinty’s Dead) – 1952, Gyilkosvadászat (Dead Man’s Folly) – 1956, Bűbájos gyilkosok (The Pale Horse) – 1961, A harmadik lány (Third girl) – 1966, Halloween és halál (Hallowe’en Party) – 1969, Az elefántok mindenre emlékeznek (Elephants Can Remember) – 1972. A listát végignézve kézenfekvőnek tűnik a következtetés, hogy Agatha Christie számára az évek folyamán egyre fontosabbá vált Ariadne Oliver figurája. Játsszunk el a gondolattal: talán az sem véletlen, hogy Mrs. Oliver az első megjelenésétől számított majdnem húszévnyi szünet után az ötvenes évek elején tűnt fel újra, és a hatvanas évek második felétől egyre gyakrabban jelent meg Christie regényeiben. Ha Christie mindenáron önmagáról szeretett volna beszélni, adódott volna más eszköze is Ariadne Oliveren kívül: a Mrs. McGinty halott megjelenésekor már két éve dolgozott az önéletrajzán, és a Harmadik lány kiadására be is fejezte azt. Az 1950 és 1965 között írt önéletrajz végül 1977-ben jelent meg, az írónő halála után – mint ő maga meghagyta.
Vajon támaszkodhatunk-e ezekre az évszámokra, kimondhatjuk-e ezek alapján azt, hogy Ariadne Oliver jelenléte és az önéletrajzírás összefügg? És vajon ennek az összefüggésnek köszönhető-e az, hogy a memoár befejezte után lényegesen megszaporodtak Christie alteregójának feltűnései?
Válaszul több eséllyel kapunk „talán”-okat és „esetleg”-eket, mint bármi mást, de meglehet, így van ez jól. Az írói alteregók és az önéletrajzírás összefüggéséről csak feltételezésekre szorítkozhatunk, semmi többre. Bármennyire is tudjuk azonban, hogy mindahhoz, amit az írók (szándékosan vagy szándéktalanul) elárulnak magukról a műveikben, nincs kötelezően szükségük egy alteregó szerepeltetésére, Az elefántok mindenre emlékeznek lapjain szokatlanul sokat megtudunk Agatha Christie-ről. Akár még azt is mondhatnánk, hogy Agatha Christie-ről tudjuk meg a legtöbbet, nem a bűnesetről vagy a nyomozásról. Kalapok, gyerekkori emlékek, húzódozás az íróvacsoráktól, a lakás különböző helyein szétszórt noteszek: csak a díszlet részei ugyan, de időnként magánál a nyomozásnál is jelentősebbé válnak. A legjobb, ha hagyjuk magunkat sodortatni, és nem bosszankodunk a fölöslegesnek látszó kitérőkön.
Christie élete során rengeteg krimit írt, számos detektívfigurát szerepeltetett műveiben, évtizedekre nyúlt a munkássága. Nehéz olyan elemet találni, ami minden egyes regényében előfordul, a kései könyvek esetében viszont már könnyebb dolgunk van: ebben az időszakban feltűnő gyakorisággal bukkan fel az emlékezés motívuma. Nem mintha korábban nem lett volna rá példa: Christie-nek mindig kedves témája volt az emlékezet megbízhatósága vagy megbízhatatlansága, például ez volt a vezérfonala már az 1942-ben megjelent Öt kismalacnak is. Nem mellékesen amúgy Az elefántok mindenre emlékeznek lapjain Poirot éppen erre az esetre gondol vissza, mikor párhuzamot keres a jelenlegire: „Poirot nem válaszolt. Visszagondolt arra az időre, amikor arra kérték, hogy merüljön el a múltban, hogy tanulmányozzon öt embert, akik a réges-régi gyermekversre emlékeztették. Öt kismalac. Nagyon érdekes volt, és a végén elnyerte méltó jutalmát, mert kiderítette az igazságot.” (Igaz, nem ez az egyetlen korábbi Christie-regény, amire utalás esik; a Mrs. McGinty halott és a Halloween és halál jelenléte viszont sokkal könnyebben indokolható.) Az életmű utolsó szakaszának regényei viszont nem csak az emlékek megbízhatóságát vagy megbízhatatlanságát vizsgálják, hanem magára az emlékezés fontosságára hívják fel a figyelmet.
„Szerencsés nő volt, aki felfedezte, hogy tehetsége van olyan könyvek írásához, amelyeket mások szívesen olvasnak. Ezt Mrs. Oliver csodás szerencsének tartotta.” (Agatha Christie: Az elefántok mindenre emlékeznek)
Az elefántok mindenre emlékeznek, ismerjük el, talán nem az életmű csúcsa – korrekt és logikus, de nem kiemelkedően izgalmas vagy érdekes detektívregény. Helyenként túlbeszélt és szentimentális, tagadhatatlanul egy idős írónő munkája. Egy negyven évvel fiatalabb Christie biztosan kevesebbet beszélt volna kalapokról, műfogsorokról vagy öreg dadusokról. Igazi értéke viszont, paradox módon, éppen ebben áll: olyan, mint egy kopottságában is lenyűgöző szobor, a tegnapok és tegnapelőttök emlékműve.
Miklós Ágnes Kata
Könyvjelző
