„Olyan mesterségem volt, ahol a legnagyobbakkal dolgozhattam, és úgy néz ki sztár vagyok. Ezt a közönségnek köszönhetem. Nem a filmek és a rendezők tesznek sztárrá, hanem a közönség” – vallotta Alain Delon, aki kivételes pályafutást tudhatott magáénak. A Rocco és fivérei, a Gepárd, a Szamuráj és a Zsaru főszereplője generációjának egyik legtehetségesebb művésze volt.
Alain Delon élete és pályafutása tulajdonképpen ideális alapul szolgálhatna egy film számára, amelynek Delon lehetett volna a producere és rendezője és az első részben fia, Anthony játszhatta volna a főszerepet.
Alain Delon legendás francia színészt parázslóan szexi férfiasság; színpadi jártasság, énektudás jellemezte. A nagyszerű külső adottságokkal bíró író, rendező és producer Delon nem csak a romantikus filmekben lubickolt, európai thrillerek és akciófilmek markáns főhőse lett; gyakran játszott megkérdőjelezhető jellemű karaktereket, skizoid gazembereket.
Pályafutása alatt mintegy száz filmet forgatott, köztük klasszikussá vált alkotásokat, mint a Visconti rendezte Rocco és fivérei, A párduc (alakításáért Golden Globe-díjra jelölték), Michelangelo Antonioni Napfogyatkozása és legkedvesebb filmje, a Klein úr Igazi műfaja a bűnügyi film (Zsaru, A zsaru szava, Ne ébreszd fel az alvó zsarut!) és a kalandfilm (A fekete tulipán, Kalandorok, Zorro) volt. A szamuráj című filmjében teremtette meg a komor, hideg, hátborzongatóan nyugodt gyilkos figuráját.
Alain Delon a Párizshoz közeli Sceaux városkában született 1935 november 8-án. Családja szétesése után egy sor internátusban megfordult, mivel több helyről is kicsapták. Tizenhét évesen jelentkezett a haditengerészethez, és ejtőernyősként szolgált Indokínában. A civil élet- be visszatérve a cannes-i filmfesztiválon kiszúrta egy hollywoodi tehetségkutató. A felkínált szerződést elutasítva úgy döntött: inkább hazájában vállal szerepeket.
„Úgy léptem be a szakmába, úgy éreztem magam benne rögtön, mint hal a vízben. Amikor azt mondták »Felvétel!«, amikor a rendező elmondta mit csináljak, minden természetes volt a számomra. Azt csináltam, amit a mindennapi életben szoktam. Nem éreztem, hogy filmet forgatok, nem játszottam, csak éltem.”
A filmvásznon 1957-ben egy krimiben debütált, s azonnal népes női rajongótáborra tett szert. Ő volt az első színész, aki el- játszotta Patricia Highsmith Tom Ripley-jét René Clément Ragyogó napfény (1960) című alkotásában, s ezzel nemzetközi- leg is ismertté vált. Néhány romantikus és szentimentális vígjátékot követően 1958-ban forgatott először együtt a szintén kezdő Jean-Paul Belmondóval a Légy szép, és tartsd a szád! című filmben.
Delont az 1960-ban készült Ragyogó napfény című krimi tette nemzetközi sztárrá. A csábító gyilkos, az angyali külső mögött lakozó ördögi lélek megformálásával bizonyította, hogy nem csak sármos és szívdöglesztő, de valóban tehetséges színész is.
Védjegyévé lett csendes érzéketlensége, az arcára kivetülő belső gyötrődés; a mindehhez társuló vonzó külső pillanatok alatt kapós európai sztárrá tette, akit neves rendezők használtak, gyakran üres felületként”, amelyre a néző rávetítheti az eseményekről és a szereplőkről alkotott saját értelmezését. Különösen jó példa erre Luchino Visconti alkotása, a Rocco és fivérei (1960), Michelangelo Antonioni Napfogyatkozása (1962) és Jean-Pierre Melville A szamurája (1967).
Pályafutása alatt mintegy száz filmet forgatott, köztük klasszikussá vált alkotásokat, mint a Visconti rendezte Rocco és fivérei, A párduc (alakításáért Golden Globe-díjra jelölték), Michelangelo Antonioni Napfogyatkozása és legkedvesebb filmje, a Klein úr Igazi műfaja a bűnügyi film (Zsaru, A zsaru szava, Ne ébreszd fel az alvó zsarut!) és a kalandfilm (A fekete tulipán, Kalandorok, Zorro) volt. A szamuráj című filmjében teremtette meg a komor, hideg, hátborzongatóan nyugodt gyilkos figuráját.
1968-ban egy botrány középpontjába kerültek, amikor a háza melletti kukában megtalálták a testőre hulláját. Az ezt követő vizsgálat sok francia híresség és politikus nevét dobta fel e gyilkossággal, droggal, szexszel fűszerezett cselszövés kapcsán. Miután ejtették a vádat, töretlenül folytat-folytathatta karrierjét.
Az 1969-es A medence Delon azon kevés filmjei közé tartozik, ami mind a kritikusok, mind pedig a közönség körében sikert aratott. A forgatás szenzációs kísérőkörülményei, hogy például újra összejött Romy Schneiderrel, feltehetőleg hozzájárultak ennek a cselekményben szegény, inkább kamaradarab jellegű filmnek óriási közönségsikeréhez.
A Bogart-Cagney-filmek stílusára hajazó, hatalmas sikerű Borsalino (1970) gengszterfilm, amelyben Jean-Paul Belmondo a partnere, tartós helyet biztosított számára a francia szórakoztató film kánonjában. A hatvanas évek óta producer- míg rendezőként az Egy zsaru bőréért (1981) című filmmel debütált, majd két évvel később A kíméletlen című filmben szerepelt.
Zondergeld életrajzíró szerint a Delon-interjúkban mindig lényeges dolgok hangzanak el a barátságról, ez nála központi, a szerelem felett álló kérdés: „A barátság olyan kapcsolat, ami nem esik áldozatul a megszokásnak, olyan érzés, ami ellenáll az idő múlásának, egészen az örökkévalóságig… A szerelemtől már nem várom ezt. Csalódások? Természetesen nekem is voltak, mint mindenkinek. De a barátságban nincsenek csalódások, ott csak árulás van.”
1984-ben César-díjjal (az Oscar-díj francia megfelelőjével) jutalmazták A mi történetünk című moziban nyújtott alakításáért, ugyanabban az évben Jeremy Irons és Ornella Muti partnere volt a Swann szerelme című filmben. 1989-ben szerepelt Jean-Luc Godard Új hullám című alkotásában, a kilencvenes évek elején pedig sajátos öniróniával játszotta el az öregedő nőcsábászt a Casanova visszatér című filmben.
Bár Amerikában többször is próbálkozott, Hollywoodot nem sikerült meghódítania.
1999-ben bejelentette, hogy nem forgat többé, fogadalmát azonban nem tartotta be.
Az őszülő hajú szívtipró a tévéfilmek mellett krimikben és 2008-ban az Asterix az olimpián című alkotásban szerepelt, utóbbiban Julius Caesart formálta meg. 2018-ban bár tervbe vették, végül nem valósult meg a La maison vide című filmje, amelyben Juliette Binoche lett volna partnere, Delon akkor úgy nyilatkozott, hogy egy utolsó filmre még szívesen vállalkozna.
A színpadtól sem távolodott el, Anouchka lányával az Egy közönséges nap című színdarabbal bejárta Franciaországot.
Imádták a nők a jóképű színészt
Nem csak színészként ért el sikereket: a hatvanas években Dalidával közösen előadott Paroles című számuk világsláger lett, később Shirley Bassey-vel is együtt dolgozott (Thought I’d Ring You). Pályafutását botrányok szegélyezték: ült engedély nélküli fegyvertartásért, vádolták maffiakapcsolatokkal, a hatvanas évek végén testőre titokzatos halála sötét hátterű politikai bűnügy középpontjába állította.
„Az egész életemet a nők motiválták, és ez valami egészen különleges élmény volt számomra. Minden alkalommal újjá kellett születnem ahhoz, hogy büszkék lehessenek rám.”
Magánélete miatt is sokszor került a lapok címoldalára. Romy Schneiderrel folytatott románca közben született fia a modell-énekesnő Nicótól, majd 1964-ben elvette Anthony nevű fiának anyját, Nathalie Delont, akitől aztán Mireille Darc kedvéért vált el. 1987-ben Svájcban telepedett le holland manöken feleségével (1999-ben svájci állampolgárságot is kapott), akitől két gyermeke született, de ez a kapcsolata 2001-ben ért véget.
„Az a véleményem, hogy egy színész, legyen bármilyen ragyogó egy szerepben – most nem magamról beszélek –, nem tud más lenni, mint tolmács. De alkotó soha. Mondhatjuk, hogy számomra a gyártás az alkotás. Az író, a forgatókönyvíró alkotó, a színész soha.”
Műgyűjtőként is állandóan hallatott magáról. Dürer- és Rembrandt-képeket vásárolt, majd a lovasbaleset során meghalt romantikusra, Théodore Géricault-ra specializálta magát, kinek rövid, viharos élete feltehetőleg legalább annyira vonzotta, mint feltűnő, morbid témái: az őrültekről készült tanulmányok, levágott fejek, lábak és kezek, halottakról és haldoklókról készült rajzok, de az ökölvívómérkőzésekről és lóversenyekről készült rajzok is. Gyűjteménye a 20. század közepét tekintve a leggazdagabbak közé tartozik, megtalálhatók benne Hans Hartung, Soulages, Riopelle, Karel Appel, Maurice Esteve, Alfred Manessier, Dubuffet, de Stael művei, de más korokból Géricault, Delacroix és Millet néhány munkája is. A múlt század ötvenes éveinek jelentős alkotásaiból, a Cobra mozgalom és a Párizsi Iskola mestereinek festményeiből álló gyűjteménye jelentős részét Delon 2007-ben adta el.
Művészete elismeréseként 1990-ben megkapta a Becsületrendet, 1995-ben életművéért a Berlinale Arany Medve díját, s több nemzetközi filmfesztivál életműdíjával tüntették ki. 2019-ben Cannes-ban tiszteletbeli Arany Pálmával ismerték el hat évtizedes filmes munkásságát.
Maga Delon határozottan úgy vélte, hogy „csak olyan férfiakat lehet csodálni, akik már nincsenek! Ha élőket csodálunk, az azt jelenti, hogy irigyeljük őket. Lehet nagyra becsülni azt, amit csinálnak, bármilyen területen is, de csodálni nem. Ha az ember csak állandóan csodál, akkor degradálja ezt az érzést.”
Rivalizálása és mély barátsága a másik francia filmlegendával, Jean-Paul Belmondóval legendássá vált. A jókedélyű, humoráról is ismertté vált Belmondo fia, Paul Belmondo, korábbi Forma-1-es pilóta az Instagramon így búcsúzott: „Alain, egy nap azt mondtad, hogy hiányzol az apámnak, ma pedig nagyon fogsz hiányozni nekünk.
