„Hiába, ha valaki hosszabb időn át két arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga se tudja már, hogy melyik az igazi.” A XIX. század egyik legizgalmasabb amerikai írója, Nathaniel Hawthorne 150 éve halt meg.
A címben szereplő arannyal körülhímzett, skarlát színű A betű (adultery=házasságtörés) viselésére a XVII. századi Boston puritán közössége kényszeríti a házasságtörő Hester Prynne-t. A betű egyszerre szégyenbélyeg és nagyszerű kézimunka.
Az amerikai Salem városáról általában a boszorkányok és boszorkányperek jutnak eszünkbe elsőként. A rágalmakon és félelmeken alapuló perek hosszú hatással voltak a babonákkal teli, elvakult puritánok lakta városra, ahol 1804. július 4-én napvilágot látott Nathaniel Hawthorne. Egyenesági elődje a hírhedett boszorkánypereknek egyik vádlóügyésze volt, ami a lehetségesnél több belátást engedett számára a hajdani barátságtalan puritán világba. Aki elolvassa egyik leghíresebb regényét, a rendkívül komor és sötét tónusú A skarlát betűt, betekintést nyer abba a társadalmi légkörbe, amelyben a szentség és képmutatás, az erkölcs és az álszentség úgy keveredett, hogy meg sem lehetett állapítani, hol a határ közöttük.
46 éves korában készült el Nathaniel Hawthorne első, ám azonnal nagy hatást kiváltó regénye, A skarlát betű egy házasságtörés rendkívüli története, melyben elemi erővel jelenik meg erkölcs és bűntudat, képmutatás és bosszúvágy, és egy rendkívüli asszonynak a szembeszállása a korszellemmel. A mű hatása ma is erős érzelmeket és gondolatokat vált ki, nem csoda, hogy még a legszigorúbb irodalomkritikusok is úgy tartják, hogy Nathaniel Hawthorne a XIX. század amerikai irodalmának egyik legnagyobb alakja a költő-novellista óriás Edgar Allan Poe mellett.
A rendkívül komor hangvételű regény egy házasságtörés története, amelyben az erkölcs és az álszentség keveredik a bűntudat mardosásával és a bosszúvággyal. Hősnője Hester Prynne, akit hűtlenség vádjával elítélnek, büntetésként tüzes vassal megbélyegzik, és a vörös A betűt ruháin is hordania kell. „Nem mosolyoghatott velük, nem gyászolhatott a gyászolókkal, és ha néha véletlenül elárulta együttérzését, azzal csak visszatetszést, rémületet keltett.” Az új-angliai szélsőséges puritanizmus megnyilvánulásaként ez a büntetési forma valóban elterjedt volt a puritánok között. A korban elvárt megbánás és szégyenkezés helyett Hester azonban emelt fővel vállalja a megbélyegzést, és gyöngéd szeretettel neveli gyermekét.
Hawthorne azokat a hőseit ábrázolja rokonszenvesnek, akik saját belső erkölcsi törvényeik irányítása alatt felül tudnak emelkedni a bigott kötöttségeken. Közéjük tartozik Hester Prynne is. A regény legizgalmasabb erkölcsi dilemmája, amely Hestert és szerelmét, a fiatal lelkész Artur Dimmesdale-t is foglalkoztatja, a bűn és az érzelmek felvállalásának kettőssége.
„E mű szerzőjét rendkívül meglepte, és (legyen szabad őszintén kimondania, ha ugyan nem tetézi ezzel a bűnét) nagyon jól mulattatta is az a példátlan izgalom, melyet A skarlát betű-höz írt bevezetője váltott ki az őt körülvevő tisztes közösségből, mégpedig a hivatali élet rajza következtében. Ez az izgalom akkor sem igen lehetett volna nagyobb, ha szerzőnk történetesen felgyújtja a vámházat, s a legutolsó füstölgő zsarátnokot egy bizonyos tiszteletre méltó személyiség vérében oltja el, aki ellen állítólag különleges rosszindulatot táplál. Mivel a közönség elítélő véleménye igen súlyosan érintené, ha az lenne az érzése, hogy megérdemli, a szerző előbb közölni szeretne valamit. Gondosan átolvasta a bevezető oldalakat, azzal a szándékkal, hogy amit tévesnek ismer fel bennük, azt kiigazítja vagy kihúzza, s amennyire csak erejéből telik, jóváteszi mindazon rémtetteket, amelyekben bűnösnek találták. Úgy látta azonban, hogy a bevezetőt nem jellemzi egyéb, mint igaz és szívből fakadó humor, valamint az, hogy a benne leírt alakokat, illetve a róluk kialakult őszinte benyomásait általában híven sikerült visszaadnia. Hogy ellenséges érzület, személyi vagy politikai rosszindulat vezérelte volna – ezt a szerző a leghatározottabban tagadja. A bevezetőt talán el is lehetne hagyni, s a közönség mit sem vesztene, és a könyv sem látná kárát; mivel azonban már meg van írva, a szerző kijelenti, hogy a lehető legjobb indulattal írta, a legderűsebb szellemben, s amennyire képességeitől telt, a leghívebben tükrözve az igazságot.
Éppen ezért a szerző nem tehet mást, mint hogy egyetlen szónyi változtatás nélkül ismét közzéteszi a bevezetést is.”
Salem, 1850. március 30.
A puritán témának ellentmondóan gazdag szimbolikájú regény azt mutatja meg, hogy a közösség nem határozhatja meg örökre, melyik jel mit jelentsen. Az erre való makacs törekvés számos ellentét forrása a regénybe: a rend és a törvények áthágása, a civilizáció és a vadon, a város és a környező erdőség, a felnőtt élet és a gyermeki lét feszül egymásnak. „Igazat szólt, de hamisság lett belőle, mire kimondta. Pedig lelke legmélyén szerette az igazságot, és a hazugságot utálta úgy, mint senki más. Nem csoda, ha önmagát a legjobban utálta éppen ezért.” Minél inkább igyekszik a közösség száműzni a csökönyös szenvedélyt, annál inkább elmélyíti a szakadékot látszat és valóság között. Ebben a közösségben a látszólag legtiszteletreméltóbbak általában a legelfajzottabbak s a nyíltan vétkezők gyakran a legerényesebbek.
A regény érdekes párhuzamot von a társadalmi zsarnokság és az érzelmek elfojtása között. Dimmesdale gyötrődése bűnös titka miatt s betegségének testi-lelki megnyilvánulásai olyan társadalom kórképét tükrözik, amelynek szüksége van arra, hogy az úgynevezett bűnösöket bűnbakká kiáltsa ki és kivesse magából. Végül azonban a személyiségben megnyilatkozó erény és a tisztesség képes széttörni a társadalom bilincseit.
A skarlát betű talán bármely más regénynél hatásosabban ragadja meg az Amerika puritán és konformista gyökereiből sarjadó individualizmust és önállóságeszményt. A regény nem a képmutatást ajánlja a dilemma feloldásaként, hanem a természetes erkölcs belső parancsainak követését.
