A karácsonyi rituálékban mindenütt a világon központi szerepet játszanak a különleges, csak ehhez az ünnephez tartozó ételek és ezeken belül is a speciális édességek.
Karácsony: az édességek kultusza
Hosszú évszázadok hagyományai húzódnak meg az ínycsiklandozó desszertek mögött, politikai, gazdasági, vallási és kulturális viták és jellegzetességek formálták külalakjukat és tartalmukat. Nézzük most meg, hogy milyen történelmi jegyeket hordoz magán a három Európában legelterjedtebb karácsonyi édesség.
Böjt és bujaság: az angol puding
A mostani, mazsolát, diót és szilvát tartalmazó, fűszerrel ízesített lángoló desszert valami egészen másnak indult a ködös Albionban. Őse a mazsolával, aszalt szilvával, borral és fűszerekkel ízesített, de alapvetően marha- és birkahús levéből készült kásaféleség. Gyakran leves formájában tálalták és a karácsonyi ünnepeket megelőző böjti étrend részét alkotta.
A XVI. század végére már inkább kezdett szilva pudinghoz hasonlítani, miután tojással, zsemlemorzsával, szárított gyümölccsel „dúsították”, illetve sörrel és egyéb alkoholos itallal ízesítették. Épp mikor általánosan elterjedt karácsonyi étellé vált volna, 1664-ben megérkeztek a puritánok, akik „buja szokásnak” titulálva betiltották, mivel sokszínű alkotó elemeit „Istenfélő ember számára nem megfelelőnek” tartották. I. György király, belekóstolva a szilva pudingba, rendeletileg ismét a karácsonyi rituálék részévé emelte 1714-ben – a kvékerek heves tiltakozása ellenére, akik „Babilon bíbor rimájának találmányaként” tartották számon a szóban forgó édességet.
Számos vallási babona is tartozik ehhez az édességhez. Például szigorúan tizenhárom összetevőből készítik, így jelképezve Krisztust és 12 tanítványát, valamint, ha házilag főzik, a három királyok tiszteletére a család minden tagja kelet-nyugati irányban kavar egyet rajta. És bár a karácsony Krisztus születéséhez kapcsolódik, a puding egyben halálának előjele is, hiszen a rálocsolt konyak okozta lángok Krisztus szenvedését, a magyal díszítés pedig a tövis koszorút hivatott ábrázolni.
Nürnberg, a mézeskalács fővárosa
A mézeskalácsot évszázadok óta készítik Európa szerte. Egyes országokban puha, finoman fűszerezett süteményt jelent, máshol ropogós, lapos kekszet, megint máshol melegen tálalt, vastag tésztájú, citromszósszal és tejszínhabbal ízesített kenyérféleségként tartják számon. Néha világos, néha sötét színű, néha édes, néha fűszeres, közös jellemzője azonban a különös öntött forma, amely csillagot, állatot, vagy akár embert ábrázol, a színes díszítés és a finom porcukor borítás.
Készítése a XI. század végén terjedt el Nyugat-Európában, valószínűleg a Földközi-tenger keleti felén folyó háborúskodásból hazatért keresztes lovagok importálták az első darabokat és hamarosan sikeres iparággá fejlődött. A mézeskalács termékek elejétől kezdve szorosan kapcsolódtak a piaci vásárokhoz, ahol változatos formában árulták a nagyközönség számára. A különböző formák más-más évszakhoz kötődtek, jellegzetes motívum volt például húsvétkor a virág, ősszel az állat és madár alakok, de természetesen a karácsonyi ünnepi ábrázolások jelentették a mézeskalács készítés mesterségének tökélyre fejlesztett mintapéldáit.
Németországban terjedt el legszélesebb körben az a kisebb méretű, lapos és kemény forma, ami Magyarországon is jól ismert. Nürnberg lett a mézeskalács készítés központja, ahova özönlöttek a mesteremberek. Szobrászok, festők, fafaragók és ötvösök segédkeztek Európa legszebb mézeskalács formáinak megmintázásában. Hihetetlen szív, angyal, koszorú és más különleges alakú alkotásokat árultak a piacon, vásárokon és karneválokon.
Magyarországon a mézeskalácsosok voltak az első édességkészítők, akik mint szolgaiparosok, a kolostorokban és más egyházi szervezetekben, királyi, főúri, és egyházi birtokokon, a katolikus vallás elengedhetetlen eszköze, a viaszgyertya öntése mellett készítették a mézeskalácsot.
Csak a XIII-XIV. században kerültek ki az egyházi irányítás alól és váltak árutermelő iparosokká. A XV. század végéig monopolhelyzetet élveztek az édességkészítésben, amikor a cukor megjelenésével a finom sütők édes, mandulás süteményeket kezdtek sütni, illetve a gyógyszerészek szállítottak cukrot és a belőlük készült csemegéket a nagyobb udvartartásokba. A mézeskalács hagyománya azonban azóta is fennmaradt, elsősorban a karácsonyhoz és más ünnepnapokhoz kapcsolódóan.
Szaloncukorka, a magyar specialitás
Bár a karácsonyfa állítás és díszítés Európa szerte elterjedt hagyomány, a szaloncukor szinte kizárólag Magyarországon ismert. A XIX. század második felében már a legtöbb magyar háztartásban szaloncukorral díszítették a karácsonyfát.
A szaloncukor gyártás Stühmer Frigyes és Gerbeaud Emil nevéhez fűződik, de a századelőn még sok helyen a karácsonyi szertartásokhoz tartozott a családi szaloncukor készítés és csomagolás.
A társadalmi különbségek persze a szaloncukor minőségében is megmutatkoztak, az egyszerű kockacukortól kezdve a legdrágább bonbonig terjedt. A mai lehetőségek szinte végtelenek, a hagyományos zselés és marcipános változatlanul kedvenc, de találhatunk olyan különlegességeket is, mint például a kétrétegű, túrós, joghurtos és robbanó cukros változatok.
Számtalan mítosz, legenda és jelkép kapcsolódik tehát az évszázadok hagyományain alapuló karácsonyi édességekhez, az azonban biztos, hogy mindemögött az az egyszerű érzés húzódik, hogy az édesség alapvetően hozzátartozik az ünnephez.
