„Mindig is kedveltem azokat a műveket, amelyek meg tudnak fogalmazni valamit a maguk egyedi nyelvhasználatával. A visszatérő pedig ebből a szempontból különösen izgalmas…” Szigeti Kovács Viktor gondolatai az Oscar-díjra is jelölt A visszatérő c. filmről.
Isten hiánya és a történet minimuma A visszatérő című filmben
Ahogy azt sejteni lehetett komoly visszhangja van DiCaprio új mozijának, A visszatérőnek. A kritikákból egy dolog mindenképpen kitűnik, rettenetesen vágyunk a történetekre, ha pedig nem kapjuk meg, csalódunk. Annyira, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy nem csak az lehet komoly alkotás, amely „komoly” történetet mesél el.
Ha Yann Martel zseniális regényét feldolgozó, nagysikerű Pi élete arról szól, hogy van Isten, akkor A visszatérő arról, hogy márpedig nincs. Ezt azonban nem kötelező úgy megfogalmazni, hogy elmesélünk egy izgalmas sztorit, elég csak pontosan ábrázolni, szépen festeni, fényképezni. Érdekes módon a Pi élete sem bővelkedik az izgalmas eseményekben: történik egy tragédia, majd 227 napig a végtelen tengeren hánykódunk, a néző pedig csodálhatja az ég és az óceán kék végetlenjét. Alejandro González Inárritu filmjében is meglehetősen hasonlóval találkozhatunk, történik egy tragédia, majd hetekig menetelhetünk a pusztaságban, ahol ezúttal a végtelen a hóban és annak fehérségében találja meg szimbolikáját.
A történet egyszerűségéről, ilyen és ehhez hasonló észrevételeket olvashatunk: „A történet, ezt minden elragadtatásom ellenére is el kell ismernem, legalábbis a felszínen, piszkafa-egyszerűségű, ráadásul ellenállhatatlanul sok alkalmat ad a gonosz poénokon alapuló „Foglald össze fél mondatban A visszatérő sztoriját” játékra.” Bodnár Judit Lola (24.hu)
Vagy: „Pedig a film sok mindenről igyekszik szólni, sok mindent próbál meg bemutatni és elmondani, de ezeknek a funkciója ezúttal nem más, minthogy felszínes keretet szolgáltassanak Glass bosszújának beteljesüléséhez. A katarzis azonban nem csak a film végén, de már a 156 perces játékidő jelentős részében is elmarad. Nem azért, mert A visszatérő rossz film, hanem azért, mert képtelen egyetlen mondandójának is megragadni a lényegét, és arra felfűzve elmesélni Glass történetét.” Shifty (gamekapocs.hu)
Vagy: „Művészfilmet szerettek volna, de nem lett egyéb, mint minimalista hatásvadászat, egyszerű sztorival, hörgésekre korlátozott dialógusokkal.” Garamvölgyi Imre (kisalfold.hu)
Az idézeteket lehetne még folytatni, de legyen most elég ennyi. Az így is szépen kitűnik, hogy a nézők hiányolják a narratív elemeket a filmből. Ez a momentum majdnem annyira izgalmas, mint maga a film. Megmutatja, hogy mennyiben változnak meg az olvasói/nézői szokásaink; sokkal türelmetlenebbek lettünk, mint akár csak húsz évvel ezelőtt. Ragaszkodunk az izgalmas jelenetekhez és a fordulatos történetekhez, pedig sok olyan zseniális alkotás van, melyek hanyagolják ezeket. A visszatérő meg akar fogalmazni valamit, de ehhez elsősorban nem a narratív elemeket hívja segítségül. Arról nem is beszélve, hogy alapvetően a regény a történetmesélő műfaj és nem a film, az utóbbi fő eszköze a vizualitás. Vajon mennyire lenne most vontatott egy Országúton, ahol egy menetelő, rozoga autót nézhetünk, vagy akár egy Szarvasvadász, ami mai mércével mérve egyenlő egy lassított felvétellel.
Nem akarom a fenti két alkotáshoz mérni Alejandro González Inárritu filmjét, csupán arra utalok, hogy nem a történetiségben kell mérni egy mozi vagy könyv értékét. Mindig is kedveltem azokat a műveket, amelyek meg tudnak fogalmazni valamit a maguk egyedi nyelvhasználatával. A visszatérő pedig ebből a szempontból különösen izgalmas, hiszen ki hallott már olyan történetet, amelyben nem szerepel az Isten, vagy olyan moziról, ami Isten hiányát fogalmazza meg? Ha erőltetjük a dolgot, biztosan találunk ilyet, de olyat, ami olyan plasztikusan és átütő erővel szól valaminek a hiányáról, mint A visszatérő, nem hiszem. Ebből a perspektívából nyugodtan adhatunk filmtörténeti távlatot is a mozinak.
Az egyik legerősebb mondat A visszatérőben negatív főhősünk, John Fitzgerald (Tom Hardy) szájából hangzik el, miközben az apja világhoz való viszonyáról elmélkedik: „Isten egy mókus. Igen, ezek meg keresik.” Egy mókus, amit megölünk és megeszünk, mert éhesek vagyunk. Ilyen módon megközelíteni Isten mibenlétét csak egy negatív, vagy üres poétikával lehet leírni. Isten ebben az értelemben egyenlő az éhség csillapításával, ami egy allegorikus ábrázolásban nem a túlzsúfolt eseményeket, hanem azoknak a minimumát hívja életre. Tökéletesen elég hozzá egy táj pontos és realisztikus megfestése, benne a magára hagyott, Istentől megfosztott emberekkel.
Ahogy azt többen szintén hiányolják, a katarzis valóban elmarad a filmben, ettől azonban nem rossz, pontosan ettől zseniális az alkotás. Nincs katarzis és egy csipetnyi irgalom sem, csak szikár (és gyönyörű) indián arcok és félig megfagyott fehér emberek a végtelen hóban. Az utolsó mondat kétszer is elhangzik: „A bosszú isten kezében van, nem az enyémben.” Először a jószívű indián barátunk mondja főhősünknek, majd az egyik utolsó jelenetben természetesen maga a főhős suttogja, mintegy magának. Hugh Glass végül nem teljesíti be a bosszúját, „csupán” a folyóba löki az ellenségét, a következő pillanatban azonban az indiánok, akik egy véletlen csoda folytán éppen az események helyszínén bóklásznak, megölik Fitzgeraldot. Akkor most az indiánok az Isten? Vagy Isten élt a rátestált bosszú jogával és az indiánokat választotta fegyverének? A film képi világából nem ez derül ki.
Az első jelentben a kamera a földtől mutat az ég felé. A perspektíva közepén egy puskacső van, majd ha felemeljük a tekintetünket a fegyvert tartó férfit látjuk, ha még följebb tekintünk, a tágasság szökik a szemünkbe, amely a fák koronájával van díszítve. A fák fölött csak a puszta ég, amit egyszer csak az indiánok nyilai fosztanak meg az ürességtől. A csata után a kamera ismét az eget mutatja; felszálló füstöt és értelmetlenül kőröző madarakat látunk. A legbeszédesebb kép talán az, amikor a végtelen eget egy üstökös szeli át (film közepe). Ne engedjünk a csábításnak, ez sem az újszövetség irányt mutató égi tüneménye. Nem a három királyokat vezeti, senkit sem vezet, csak megjelenik és eltűnik. Egy természeti jelenség, se több, se kevesebb.
A kamera számtalanszor néz lentről felfelé (fák koronája, majd csupasz ég), vagy pont fordítva a magasból lefelé (fák koronája, majd a csupasz föld). Jól tudjuk, minden mitológia és vallás a szétválasztással kezdődik: az ég, vagyis a fent, az istenek birodalma, a lent, vagyis a föld, pedig az embereké. Csakhogy itt mindkét táj üres, az égben nem lakik senki, a földön pedig Isten nélküli értelmetlen szenvedés van. Ez az Isten nélküli üresség számos ponton tetten érhető. Megjelenik a lerombolt templom és a hang nélkül lengedező harang szimbolikájában, miközben Glass azt hiszi, hogy a fiát öleli, közben pedig csak egy magányos fát szorongat. Megjelenik a zenében, amely szintén a tökéletes minimalizmus, ütemes, lassú, cicoma nélküli szólam, ami az értelmetlen menetelés hangulatát erősíti. Semmi cifrázás, romantikus hegedű, vagy heroikus orgona, itt még a zene is csupasz.
A film nélkülöz minden keresztényi erkölcsiséget, ideológia mondanivalót. A farkasok, mert farkasok, széttépnek egy bölényt, majd az emberek, mert azok is pont annyik, amennyik, esznek belőle. Isten helyett folyamatosan Isten hiányát érezzük, olykor olyan erősen, hogy a mozi után késztetést érezhetünk templomba menni, hogy „de ugye több ez a világ, mint, amit láttunk.” Az, hogy egy film ilyen erővel képes megjeleníteni a pusztaságot, több mint figyelemre méltó. Ellentétben a film számos kritikusával, azt gondolom igenis érdemes még egyszer megnézni, csak közben próbáljuk elengedni a történetet.
Szigeti Kovács Viktor
