„Még mindig meglepte, hogy ilyen kevés idő alatt, ilyen kevés erővel ekkora hatást lehet kifejteni. Egyetlen pofon volt csak, különösebben nem nagy, neki se lendítette a kezét úgy igazán.” Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt.
Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől. Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?
Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új színfolt a magyar krimiirodalomban.
„Mint krimiolvasó- és néző, azt vettem észre, hogy Dunát lehet rekeszteni az olyan művekkel, amelyekben a nők csak erősen tárgyiasított áldozatként szerepelnek – minél szebbek, fiatalabbak és kevésbé felöltözöttek, annál jobb. A show-t pedig a hős és megsemmisíthetetlen nyomozó viszi el. Az jutott eszembe, mi lenne, ha nézőpontot váltanánk? Ha az áldozatok útját követnénk, az ő túlélésükért szurkolnánk? Tekintve, hogy a családon belüli erőszak és a bántalmazás mindennapos téma, biztos vagyok benne, hogy a magyar olvasóközönség felkészült egy ilyen történetre. Még akkor is, ha ez a történet egy belemenős, politikailag sűrűn nem korrekt thriller formájában van elmesélve, és messziről kerüli a jókislányos kompromisszumokat.” (Baráth Katalin)
Baráth Katalin 1978-ban született. Hat regény, számos díjnyertes forgatókönyv és rádiójáték szerzője. A gyermekkorát Magyarkanizsán töltötte, amely város az utóbbi száz évben legalább hat különböző államalakulathoz tartozott, anélkül, hogy egy centimétert is mozdult volna. Mióta elvégezte a történelem és magyar szakot az ELTE bölcsészkarán, reklámszövegíróként dolgozik Budapesten. Az első, felnőtteknek írt regénye, A fekete zongora 2010-ben jelent meg, és kivételes sikert aratott mind a kritikusok, mind az olvasók körében, ahogy a Dávid Veron-sorozat további kötetei, A türkizkék hegedű, A borostyán hárfa és Az arany cimbalom is. Az Arkangyal éjjel az első nem történelmi regénye.
Baráth Katalin: Arkangyal éjjel
(részlet a regényből)
Még mindig meglepte, hogy ilyen kevés idő alatt, ilyen kevés erővel ekkora hatást lehet kifejteni. Egyetlen pofon volt csak, különösebben nem nagy, neki se lendítette a kezét úgy igazán. Csak ahogy jött. Ahogy jönni szokott.
Vera szájából már dőlt is a vér, végigcsöpögött a szürke garbón, ami alatt kirajzolódott az asszony lötyögősre nyúlt melltartója. Nagyon utálta azt a melltartót. Tudta, ha Vera hátat merne neki fordítani, akkor a melltartó kapcsait is látná, úgy egy tenyérnyire Vera nyakától, messze a helytől, ahol valójában lenniük kéne.
Még ez is, ez a rohadt melltartó. Még ezzel is hergelni akarja.
Várta, hogy az asszony elvinnyogja magát, azon a fura, perverz, kisállatos hangon. A vinnyogás először meglepően öblös, aztán egyik pillanatról a másikra fölcsúszik, dobhártyaingerlően magas és éles lesz, és akkor neki ütnie kell megint, mert az egér jut eszébe, ami annak idején, még otthon, ráijesztett.
Az anyja krumpliért küldte a pincébe. És akkor. Mind a ketten megrémültek, az egér is, ő is. Csakhogy ő rémületében azonnal taposott. Az egérből vöröses massza lett. Alig tudott ránézni, de muszáj volt odahajolnia, közel a masszához, fölszedni a krumplit, amit ijedtében elejtett. Ez az emlék legalább annyira undorította, mint Vera öreg melltartói, a mosástól kifakult bugyik, a stoppolt fejű harisnyák. Az elhasználtságnak ez a népes világa, közepén Verával.
Nahát, most az orra is vérzik. Ez új.
Verának apró, pisze orra volt, és eddig sikeresen megúszta Zoli gyakorlottan lesújtó tenyerét. Most viszont…
Ó, az ismerős öblös hang, megint. Mindjárt nekiáll visítani.
– Ne hisztizz – szólt rá.
Az ő hangja nyugodt volt, sima, akár a szélcsendes tótükör.
Elöntötte a büszkeség, hogy ennyire ura magának.
Vera végül csak lenyelte a visítást. Szó nélkül lépett a mosogatóhoz. Leakasztotta a kéztörlőt, az arcához emelte. Próbált úgy fordulni, hogy a férje ne lássa, de Zoli tudta, hogy az asszony most óvatosan bedugja a mutatóujját a szájába, és végigtapogatja a fogsorát.
Zoli ettől ideges lett. Vera mindig mindent túlreagál. Ő a maga részéről sose verné ki egy nő fogát. Még akkor sem, ha az a nő a felesége. Zoli jó nevelést kapott, volt gyerekszobája. Sose verne nőket.
Vera megnyitotta a csapot, hogy kiöblítse a véres konyharuhát. Még mindig háttal állt, gondosan kerülve Zoli pillantását.
