„Agatha Christie kényes kis belga nyomozója majdnem egy negyed évszázadon át volt része az életemnek. A huszonöt év alatt több mint száz órán át testesítettem meg őt tévéjátékokban.”
Poirot-t, Agatha Christie teremtményét valószínűleg mindenki ismeri. Agatha Christie a második helyet foglalja el a világon a legtöbb példányban elkelt szerzők listáján. Az őt megformáló David Suchet neve kevésbé ismert, a külseje viszont annál inkább. Ő Poirot. Poirot ő.
Suchet hetven tévéfilmben alakította Poirot-t, aki időközben a személyiségének részévé vált. A könyv mindkettejük életrajza. Suchet többször is hangsúlyozza, hogy felnőtt élete felét Poirot-val töltötte. Hetekig próbálgatta-alakítgatta a karaktert, kívül és belül. Napokig egy, a farpofái közé szorított érmével járkált, hogy felvegye Poirot tipegő járását, és óraszám hallgatta a francia rádió angol nyelvű adásait, hogy kidolgozza Poirot akcentusát.
Suchet Poirot-ja önálló életre kel: a logika bogaras megszállottja, és a nagyképű és rendmániás kis belga detektív valójában egy magányos és végtelenül együttérző lélek, akire mindig számíthat az, aki bajban van… és Poirot rajongói érzik ezt. Sokuk szerint a világ biztonságosabb és boldogabb hely, ha Poirot jelen van benne.
A könyvben számtalan kedves történet, pletyka és anekdota olvasható Agatha Christie-ről, Suchet állandó partnereiről, a forgatásokról, a produkció hányattatásairól és a filmek kritikai fogadtatásáról és még sok minden másról. Ha valaki szereti Poirot-t, könyvben és filmen, akkor ezt a könyvet feltétlenül el kell olvasnia. De azért legyünk óvatosak, mert Poirot szerint: „Esz a David Suchet aszt iszi, ogy ismeh engem, de tehmészetesen nem ismeh. Ő okos, de én bhiliáns vagyok!”
DAVID SUCHET: POIROT ÉS ÉN
(részlet a könyvből)
1. FEJEZET – „MÉG HORGÁSZBOTTAL SEM PISZKÁLNÁM MEG”
Poirot meghalt azon a késő novemberi délutánon, 2012-ben, és belőlem is vele halt egy darab.
Agatha Christie kényes kis belga nyomozója majdnem egy negyed évszázadon át volt része az életemnek. A huszonöt év alatt több mint száz órán át testesítettem meg őt tévéjátékokban. És most eljátszottam a halálát.
Szavakkal ki nem fejezhető, hogy mennyit jelentett nekem ez a kedves, nyájas és rögeszmés emberke a tipegő járásával, a „kis szürke agysejtjeivel” és a fura akcentusával. Elveszteni őt ilyen hosszú idő után olyan volt, mint elveszteni a legjobb barátomat, még akkor is, ha én csak egy szerepet játszó színész vagyok.
De a szívem mélyén tudtam, hogy hitelesen jelenítettem meg az alakját. Több millió ember számára keltettem életre szerte a világon, és segítettem, hogy ugyanolyan nagyra becsüljek, mint amennyire én becsültem. Ez jelentett számomra vigaszt, amikor kileheltem a lelkem abban a tévéstúdióban, mert tudtam, hogy soha többé nem játszhatom el Poirot-t: elfogytak a Dame Agatha tollából származó, megfilmesíthető történetek.
Hercule Poirot halálával a végére értem egy hosszú és kalandos utazásnak, amelynek során belebújtam Dame Agatha megindító teremtményének, Poirot-nak a bőrébe, akit Dame Agatha A titokzatos stylesi eset című regényében teremtett meg 1920-ban, és akinek a halálát több mint egy fél évszázaddal későbbre,1975-re időzítette a Függönyben.
Poirot számomra ugyanolyan valóságos volt, mint Agatha Christie számára: kiváló nyomozó és figyelemre méltó férfiú, aki azonban, ezt sajnos el kell ismernem, néha-néha kicsit idegesítő. Poirot szerves része volt az életemnek – és az kellett, hogy legyen Agatha Christie életének is, hiszen harminchárom regényt, valamint több mint ötven novellát és színdarabot szentelt neki, és Sherlock Holmes mellett a világ egyik leghíresebb fiktív nyomozójává tette.
De hogyan történhetett meg mindez? Hogyan költözhetett belém a zsakettjével és a hajszálcsíkos nadrágjával, a csatos, fekete lakkcipőjével és a gondosan kikefélt, elegáns, szürke homburgkalapjával? Vajon mi hozott össze bennünket? Volt bennem valami, ami visszhangra lelt ennek az alacsony, köpcös, hatvanas éveiben járó kis embernek az alakjában, aki evikkert hordott, és a „csitt” helyett azt mondta, hogy „sit”?
Nos, most, sok-sok, együtt töltött év távlatából visszatekintve azt gyanítom, hogy igen, bizony volt bennem valami.
Ha pontosan meg akarják érteni, amit mondani akarok, akkor vissza kell utazniuk velem az időben – 1987 egy őszi estéjére Londonba, pontosabban London nyugati részébe, Actonba, egy indiai étterembe amikor először kértek fel, hogy játsszam el Poirot szerepét. Emellett magamról is mesélnem kell mint színészről, ahogy arról is, hogy később hogyan kísérte minden lépésemet Poirot alakja. Mert ő és én immár elválaszthatatlanok vagyunk, remélem, ezt önök sem vitatják majd.
David Suchet: Poirot és én, fordító: Márton Róza Krisztina, Akadémiai Kiadó, 2014
