„Brilliáns és nagyon hátborzongató… remek könyv.” Ken Follett jellemzése Donato Carrisi regényéről szinte mindent elárul. Öt eltűnt kislány… Öt kis gödör a tisztáson.
Versenyfutás az idővel és harc a mindannyiunk lelkében ott lakozó démonnal: ez az, ami letehetetlenné teszi Donato Carrisi igaz történet alapján írt első regényét. A felkavaró és végtelenül izgalmas thriller a jóság és a gonoszság között húzódó keskeny határmezsgyét vizsgálja, amíg fel nem fedi az utolsó, könyörtelen titkot.
Donato Carrisi 1973-ban született, Rómában él. Jogtudományból doktorált, értekezését Luigi Chiattiról,
„a folignói rém”-ről írta. Ezt követően kriminológiai és magatartástudományi szaktanfolyamokon képezte magát tovább. 1999-ben kezdett forgatókönyveket írni, népszerű sajtó- és tévékommentátor. A Démoni suttogás az első regénye. A kötet elnyerte az olasz Bancarella irodalmi díjat, a krimik legrangosabb francia díját, a Polar-díjat, illetve a Livre de Poche közönségdíját. Nemzetközi bestseller: a fordítási jogokat eddig tizenhat országban adták el.
„A statisztikák alapján az önök közelében ebben a pillanatban is kettő-öt személy gyilkolásra kész. Olyanok, mint én, mint önök.
Ősi, titkos ösztön hajtja őket, mely többé-kevésbé rejtve marad, az ember természetétől függően: az ölés ösztöne. Mindnyájunknak van sötét oldala. Minden egyes nap, tudatosan vagy öntudatlanul, szembe kell szállnunk vele. A gyilkos kiválasztja az áldozatát: egy ismeretlent, találomra valakit, aki távol áll tőle, akihez nem fog kötődni. Távolról figyeli, vár rá, megfigyeli a viselkedési szokásait. Miért? Mert a benne rejtőző sötét oldal hangja ezt súgja számára. Íme a történet, amelyet el szerettem volna mesélni: ennek a hangnak, ennek a suttogásnak a története.”
A szuggesztió erejéről
Azért olvasunk, mert valami újat és mást várunk. Ezt az újat és mást viszont nem tudjuk kezelni, ha nem köthetjük valami régihez és megszokotthoz. Egy detektívregény borítóján látható olasz név azonnal behatárolja az elvárásainkat. Óhatatlanul is maffialeszámolások rémlenek fel előttünk nagy tál spagettik fölött, Cattani felügyelő végeérhetetlen küzdelmei, esetleg Sophia Loren kombinéban.
A szerzőnek két lehetősége van: belehelyezkedik a konvenciókba, vagy pedig szembemegy velük és új módokon használja fel művében az olasz sztereotípiákat.
Carrisi eldobja mind a két lehetséges megoldást.
Az európai krimit lassan már egy évtizede uralja a skandináv szerzők munkássága. Nemcsak olvasási és „könyvfogyasztási” szokásainkat határozták meg, de elvárásainkat is. A krimiktől már többet várunk, mint hogy azok klasszikus „whodunit” – vagyis „ki-a-gyilkos” – történetek legyenek. A „nordic noir” detektívjeinek problémás magánélete és önpusztító szokásai, a szociális háló résein kihullottak szerepeltetése, a regényekben mindig jelen lévő erős társadalmi tudatosság – mindezek ahhoz vezettek, hogy a kortárs krimik olvastán már többet igényelünk a jól felépített nyomozásnál és a meghökkentő leleplezéseknél.
Carrisi regényében a nyomozócsoport jóformán minden tagja traumatikus élmények feldolgozásával küzd, a nyomozás során megismert tanúknak, gyanúsítottaknak vagy az áldozatok családtagjainak is van rejtegetnivalójuk. Pedofilhálózatok, elhanyagolt gyermekek, egymással mit sem törődő kertvároslakók, bezárt árvaházak, udvarházukat soha el nem hagyó milliomosok és a szeméttelep mellett lakók világa ez. A felvillantott helyszínek sivársága sem más, legfeljebb csak hanghatásaiban különbözik a skandináv krimikben megszokottaktól:
„A forgalom zaját tetőzte a sztereoberendezések bömbölése, a nyitott ablakokon kihallatszó civakodások, az utcán zajló legális és illegális tevékenységek zaja. Az itt lakók szinte egész életüket ott élték le anélkül, hogy kimozdultak volna városnegyedükből. A központ – mely csupán néhány metrómegállónyira volt – luxuséttermeivel, butikjaival, teaszalonjaival éppolyan távol volt számukra, mint a Mars bolygó. Ebben a negyedben születtek, és itt is haltak meg anélkül, hogy valaha is kimozdultak volna.” A gyilkosságok (látszólagos) értelmetlensége és brutalitása is a skandináv krimikben gyakran alkalmazott technikát juttatja eszünkbe: a nyomozásba akkor csöppenünk bele, amikor hat levágott kar megtalálása új irányba tereli az addig csak elrabolt kislányok keresésével foglalkozó csoportot. A Démoni suttogás bűnesetei a krimik talán utolsó tabuját feszegetik: a gyerekek ellen elkövetett, ráadásul hidegvérrel kitervelt gyilkosságok tabuját.
Amennyiben viszont azt hinnénk, hogy Carrisi olyan „nordic noir”-szerző, aki a skandináv krimik technikáját és világképét olasz viszonyok közé helyezi, nagyot tévednénk.
A Démoni suttogás egy olyan országban játszódik, melyről semmiféle információt nem kapunk. A skandináv krimiben sem szokatlan a sosemvolt helyszínek szerepeltetése, Hĺkan Nesser Van Veeteren felügyelőjének Maardamja egy soha meg nem nevezett észak-európai ország fiktív városa.
Carrisi azonban még Nessernél is tovább megy: a Démoni suttogásban se városnevek, se utcanevek nincsenek, azaz egy mégiscsak van, a félig olaszul, félig spanyolul szerepeltetett Viale Alberas. Bár ezek után többé-kevésbé mediterrán világot várnánk, a regény tél végén játszódik, hó van és hideg. A szereplők neve sem nyújt semmiféle segítséget ahhoz, hogy behatárolhassuk, hol vagyunk. Mila Vasquez, Goran Gavila, Klaus Boris, Sarah Rosa, Roche felügyelő, Morexu őrmester, Joseph B. Rockford, a Kobashi család – Carrisi magát Bábelt rajzolja meg, ahol paradox módon a gyilkosságok szükségesek ahhoz, hogy az emberek észrevegyék egymást: „Olyan emberek, akik addig tudomást sem akartak venni egymásról, most e tragédia révén újabb tapasztalatra tettek szert: emberi kontaktusok alakultak ki közöttük.
Nem kellett többé ürügyet keresniük, ha kapcsolatot akartak létesíteni egymással, mert nyilvánvaló volt, egy dolog összeköti őket: szánalmat éreztek az iránt a teremtés iránt.” A Démoni suttogás nyomasztó világában azonban félig-meddig ez is csak látszat: a közös aggódásnál nagyobb súllyal esik latba a különc milliomos által felajánlott tízmilliós nyomra vezetési díj, az emberi kapcsolatok kuszák és elhallgatásokkal terheltek, a nyomozócsoport tagjai többé-kevésbé ellenségesek a kívülről érkező Mila Vasquezzel szemben, Roche felügyelőt pedig talán a gyilkosságok felderítésénél is jobban foglalkoztatja saját presztízsének megőrzése. Carrisi regényében még a nyomozók is titkolóznak egymással.
A gyilkosságok felderítése során lassan kirajzolódik a háttérben egy mindenre képes manipulátor alakja – a kritikák Hannibal Lectert emlegetik, és joggal tesznek így. Carrisi gyilkosa azonban még a májevő doktornál is ravaszabb módon szövögeti hálóját a történet szereplői köré, és az utolsó jelenetig
újabb és újabb meglepetéseket szerez az olvasónak.
Nem tökéletes krimi, talán nincs is ilyen. A médium apáca vagy az udvarházban elzártan élő milliomos testvérpár szerepeltetése már nemcsak a műfaj korlátait feszegeti, de az olvasó hitetlenkedését is felkelti. Még csak azt sem várhatjuk, hogy lesz folytatás: Carrisi az utolsó jelenetben minden szálat elvarrt.
Nehéz megjósolni, milyen irányba tart az olasz krimi, meg azt is, hogy Carrisi munkái mekkora szerepet játszanak ennek az iránynak a megtalálásában. A Démoni suttogás által elnyert díjak (a 2009-ben elnyert Bancarella, vagy az ugyanazon évben megrendezett harmadik Festival Mediterraneo del Giallo y del Noir díja) azonban arra mutatnak, hogy igény van ilyen olasz krimire is, és ez voltaképpen nem meglepő. Bár első pillantásra gyökértelennek tűnhet, Carrisi regényének van elődje az olasz irodalomban: Dino Buzzati
A Tatárpusztája. Nem a történetszövésben, hanem a bemutatott világ bizonytalanságában és közönyében.
Donato Carrisi Démoni suttogás
A thrillerről Bilkei Pál kriminálpszichológussal Veiszer Alinda beszélget.
Időpont: május 29., (szerda) 18 óra
Helyszín: Nyugati téri Alexandra Könyvesház Pódiuma, Budapest
Miklós Ágnes Kata
Könyvjelző
