„Szülőföldet akartam írni magamnak…” Az Egy dadogás története a fejlődés, a felnőtté válás története.
Vida Gábor kamaszként kezdte írni emlékiratait, majd több nekirugaszkodás – vagy ahogy ő fogalmaz: kacskaringó – után készült el az Egy dadogás története. A gyerekkortól a felnőtté válásig tartó fejlődés hátterében ott húzódik Erdély 20. századi története, így válik a könyv Erdély önéletrajzává.
„DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy: de. Visszatérő jelenet ez, amikor beleolvas éppen az egyik általam jegyzett szövegbe, unottan leteszi, mert eszébe jutott, hogy valamikor az ötvenes években Ficzay Dénes, híres magyartanár és nyelvőr, Aradon, a gimnáziumban ezt neki más örök érvényű nyelvhasználati és nyelvművelő szabályokkal együtt megtanította. Kötőszóval nem kezdünk mondatot, ez volna az általános szabály, nem tudom, honnan eredeztették a tudói, ki kezdte és miért. Talán a töltelékszavak használata ellen próbáltak hadakozni, azután már senki nem kérdezett vissza, hogy: miért ne volna szabad bármely szóval mondatot kezdeni? A Toldiban is több de-vel kezdődő mondatot találtam, annyi mindenre van Aranynál példa, amit a nyelvművelők és anyanyelvápolók helyteleníthetnek. A költő is téved olykor, mondhatni.”
Vida már a könyv elején leszögezi, hogy a „Nagy Erdély-regényt” nem tudja megírni. „Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik.”
Ez a hozott anyag ebben a remek regényben Vida Gábor életrajza, amelybe beletartozik szülei élettörténete mellett az előző nemzedékek históriája és Erdély történelme is. Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, édesanyja Barótról, a Székelyföld mélyéről érkezett; s e két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és nagyon is valóságos ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak játszanak fontos szerepet: formálnak karaktert, adnak távlatot.
„Láttam a pusztulást, azt az állapotot, amikor az emberek már nem hisznek egy értelmes élet lehetőségében, csak gürcölnek… A magányt láttam, az egyedüliséget, a hiányt, ami az organikus közösségek felbomlása után maradt, a nyomort és az alkoholt. Nem otthonos az a világ, de az volt az otthon” – írja Vida a hetvenes évekről, a gyerekkorról.
Az Egy dadogás története a fejlődés, a felnőtté válás története. A kisjenői gyermekkor, az aradi internátus, a konzervgyári munka és a katonaság után a főhős eljut a kolozsvári egyetemre, és elkezdődik egy másik, egy új élet. Az Egy dadogás története így lesz egy írói pályaképnek, egy térségnek és magának az önéletrajziságnak is a fantasztikus regénye.
Vida Gábor 1968-ban született Kisjenőn (Románia). A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett magyar–francia szakon. Diplomája megszerzese óta Marosvásárhelyen él, és a Látó folyóirat próza rovatának szerkesztője. Korábbi kötetei: Búcsú a filmtől (1994), Rezervátum (1998). Egy kötetbe gyűjtött három kisregénye Fakusz három magányossága címmel 2005-ben jelent meg a Magvető Kiadónál. A 2007 őszén útjára indított Magvető Novellárium-sorozatban – amely kortárs irodalmunk legjelesebb alkotóinak kisprózáit adja közre – látott napvilágot Nem szabad és nem királyi címet viselő novelláskötete.
A Magvető Kiadónál megjelent művei: Fakusz három magányossága (2005), Nem szabad és nem királyi (2007), A kétely meg a hiába (2012)
Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető Kiadó, 2017
