A kezdés előtt alig egy órával vihar söpört végig Óbudán. A 40 fokos szögben záporozó vízcseppek láttán nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy mi lesz a koncert sorsa. Szerencsére az égiek a ColorStar mellett állnak – és/vagy a közönsége mellett – és elintézték, hogy legyen egy jó buli szombat estére.
ColorStar a Kobuciban
Egy pillanatra még a nap is kisütött, mielőtt végleg elbújt volna a budai hegyek mögött, és a nyári melegben a padok is kiszáradtak, mire a Kobuciba értünk. Fel nem foghatom, miért, de nekem mindig van egy kellemes élményem a pultnál. Most már tudom, hogy házmestert akartam kérni, amiben nagyobb rész a víz, de kicsit zavarban voltam, mert régen nem ittam már fröccsöt. Megkérdeztem a pultos lányt: „Melyik is az, amelyikben van két deci bor és hozzá három deci bor?” A lány elmosolyodott a nyelvbotláson, és így felelt: „Az már a palack.” Pultosok, vendégek együtt nevettünk. Ez van. Ez a Kobuci, azt hiszem.
Egy zenész barátommal mentem, aki koncert előtt gyorsan elmagyarázta, mi is az a Budapest Sound. A 90-es években volt jónéhány, nemzetközileg is ismert magyar zenekar (a Másfél, a ColorStar, a Trottel egy időben), akik gyakran használtak egy speciális gitárhangzást. Amennyire értem, a lényege, hogy egy ún. delay (késleltetés) effektet bekapcsolva a gitáros a saját, csúsztatva megismétlődő gitárhangjára újra rájátszik – így egyfajta körkörösség, szőnyegszerű hangfolyam alakul ki. Azon túl, hogy ez egy nehéz egyéni játékmód, a zenekar minden tagjától szigorú fegyelmet és pontosságot követel, a delay effekt ugyanis soha nem csúszik, soha nem lassul, mindig pont ugyanakkor dobja vissza a korábban lejátszott hangokat.
Mire ezt átbeszéltük, a Budapest Sound egyik utolsó nagykövete már a színpadon volt, és egy udvarias 20 perces késéssel elkezdődött a koncert. Talán a zápornak köszönhető, hogy negyedórája még szinte üres volt a tér. Ám most már jó pár százan hallgattuk, hogy precízen és súlyosan lecsap a ColorStar. Az első percben megint a hangzás nyűgöz le. Nem lehet elégszer elmondani, mennyire jól van eltervezve a Kobuci hangrendszere, és mindig profik kezelik. Csillagos ötös újra és újra. Ide jöjjön, aki pont épp elég hangos, de még értelmezhető, szépen szóló, jó zenét akar.
Mert a zene is első osztályú. Igaza volt a barátomnak. Masszív, mint egy atomtengeralattjáró, mégis tiszta, mint a hegyi tó. És folyik, árad, elborít, beterít. Nyilván a zenészek profizmusának köszönhető, hogy ösztönösnek, természetesnek, egyszerűnek hat, holott iszonyat meló van benne. Hibátlan a technikai felkészültség, cseppet sem unalmas soundok ömlenek ránk. Ez abból látszik leginkább, hogy gyakorlatilag nincs különbség az olyan részek között, ahol van egy kis finom gépi háttér, vagy ahol full élő a zene és csak az öt zenész tolja. Mindenhol elektronikus, mindenhol rockos, mindenhol energikusan komplex. Rutinosan, igényesen van ez összerakva a csaknem teltházat kiadó nagyérdemű örömére. Mert azért elég sokan eljöttünk. Hátha még elmaradt volna a felvezető zuhé!
Keleti András nem showman, de jól viszi a frontember szerepet ebben a kiegyenlítettségtől is profi bandában. És a dalok sorrendje annyira jó hangulatú, hogy a 40-ik percben már meg is énekelteti a közönséget. A zenészhaverom az egyik tízperces őrjöngés-trip után arra panaszkodik, hogy annyira kell figyelni, micsoda igényes munka zajlik a színpadon, hogy nincs ideje bulizni. Pedig mindenki bulizik, táncol a teljes játékidő alatt, miközben ritmusok, tempók, stílusok váltanak, csúsznak át egymásba. Ebből a ColorStarból nem égett ki a képcső. Még 25 év után is simán levetít nekünk egy másfél órás hangulatfilmet. Ám akinek ahhoz van kedve, végig egyforma lelkesedéssel ugrabugrálhat. Ilyesmire kevesen képesek úgy, hogy sem a lendület, sem az igényes összhatás nem törik meg. Nemzetközi produkciót látunk, és közben teljesen a magunkénak érezhetjük. Olyan hiteles az egész, mint egy ujjlenyomat. Nincs mit magyarázni. Egy van belőle.
Észre se vesszük, a műsoridő lejárt. A ráadást egy emberként ugrálja végig mindenki, még a pultosok is, pedig 14 perces dalfolyam. Elképesztő élmény volt, feltöltődve mehetünk haza.
Hegedüs Barbara
