Egy amerikai őrület, egy disztópikus ifjúsági sci-fi, posztapokaliptikus állapotokkal, ami feledte a habos-babos tiniálmok világát, véres, komoly mondanivalóval bíró, mégis, gyerekek és felnőttek egyaránt imádják. Mi a titka a The Hunger Games trilógiának?
Suzanne Collins Az éhezők viadala című történetével meglepte az ifjúsági szórakoztató irodalom piacát. Aki azt hitte, hogy az elszűziesedett vámpírirodalom és az elnőiesedett urban fantasyk mélyrepülése után már csak leépülés jöhet, és nem lehet újat mondani, annak örömmel jelentem: szerencsére tévedett. Számtalan jobbnál jobb történet „hever az utcán”, vagy inkább az írók fiókjaiban, jó esetben, a könyvesboltok polcain.
Az utópia fogalmát rendszerint egy áhított, és a jelenben megvalósíthatatlannak látszó jövő képét vagy akár a tervrajzát értjük. A disztópia ezzel szemben a negatív jövő képét és kialakulását vagy megvalósítási lehetőségeinek a számbavételét jelenti. Az utópia a haladásba, a pozitív hithez tartozik inkább, míg a disztópiákat a haladásba vetett hitből való kiábrándulás vagy az iránta eleve meglévő szkepszis élteti. Collins inkább a disztópiára szavazott Az Éhezők Viadala megírásakor.
Bizonyos mértékig valóban hasonlít nagy elődjeihez, mint például George Orwell 1984 vagy Aldous Huxley Szép új világ című könyvéhez. De szokták emlegetni, hogy Az Éhezők Viadala Takami Kósun Battle Royaljára egyfajta válasz Amerikától. És miért ne? Disztópia a javából a történet, noha talán kevésbé vérengzős, ám sokkal átélhetőbb, olvasmányosabb.
A távoli jövőben a szinte teljesen elpusztított Amerika helyén létrejött tizenkét körzetből álló Panem ország, amelyet a Kapitólium irányít. A Tizenharmadik körzet lázadása és megsemmisítése után létrehoznak egy lázadást elrettentő “játékot”: az Éhezők Viadalát. A Kapitólium minden évben, minden körzetből kisorsol huszonnégy kiválasztottat az aratási ünnepen; egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük életre-halálra szóló küzdelemben, amit folyamatosan közvetít a tévé, és amit az otthoniaknak kötelező végignézni. A szabályok egyszerűek: ölj, hogy élhess.„Az Éhezők Viadalának egyszerű szabályai vannak. Büntetésül a lázadásért minden körzet, minden évben köteles kiállítani egy lányt és egy fiút, az úgynevezett kiválasztottakat, akiknek részt kell venniük a Viadalon. A huszonnégy kiválasztottat bezárják egy hatalmas szabadtéri arénába, ahol a tüzes sivatagtól kezdve a jeges pusztaságig bármi elfér. Ezután a résztvevők több héten át harcolnak egymás ellen, életre-halálra. Az győz, aki a végén utolsóként életben marad.” (Az Éhezők Viadala)
Fura egy világ ez a központ, a Kapitólium ragyog és gazdag, az őt kiszolgáló körzetek pedig güriznek. Ahogy az lenni szokott a diktatúrákban, a Kapitólium senkit és semmit nem kímél: Panem lakói szenvednek, éheznek és félnek. Félnek, mert van mitől és miért félni. Minden évben minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek kötelezően részt kell venni a halálig zajló küzdelemben, az Éhezők Viadalán. A verseny alatt valójában mindenki azonnal tudja, hogy nem az Olimpia nagyságára és pátoszi esélyegyenlőségére kell gondolni, hanem beteg elmék beteg játékára. Merthogy a küzdelem lényege, hogy az arénában zajló minden egyes pillanatot láthatják a nézők. Az éhezést, a harcokat, a gyilkosságot, a halált… Merthogy csak egy maradhat. A voyeurizmus felemelő pillanatai?
Ifjúsági regényről van szó, ehhez mérten ifjúsági szemszögben láttat mindent a szerző. Adott egy fiatal – eltérve a young adult (YA) regényektől, esetünkben cseppet sem tipikus – tizenhat éves lány a Tizenkettedik körzetben, aki bevállalja, hogy húga helyett küzdjön a mindhalálig tartó Éhezők Viadalán. Csakhogy Katniss Everdeen nem az a nyápic és döntésképtelen nebáncsvirág, mint a legtöbb ifjúsági regény főhősnője: önzősége a túlélésre hajt, és arra, hogy szeretteit biztonságban tudja, erő, kitartás és intelligencia jellemzi, épp ezért győzni akar, méghozzá mindenáron. Egy körzetbéli srác, a pék Peeta Mellark személyében segítőre is talál (vagy a történetet tekintve inkább fordítva), hogy céljukat elérjék: a győzelmet és az azzal járó életben maradást. „– Még mindig meg akarsz védeni. Igaz vagy nem igaz? – suttogja. – Igaz – felelem. De úgy érzem, a válasz magyarázatra szorul. – Mert mi mindig ezt tesszük. Megvédjük egymást.” (A kiválasztott)
A történet nagyjából ennyi is lenne. Nem nagy was ist das, mint ahogyan a big brother, az 1984, a Mad Mex vagy a Menekülő ember sem túl bonyolult elemekre épülő sztori. Mégis. Hatással van mindegyik, tartalommal bír mindegyik.
Katniss amúgy jó fej lánynak tűnik, a narratíva szerepéből kitűnik, hogy egyszerű lélek, aki józanul közvetíti az eseményeket, mintha valóban a tévében látnánk mindent. A Tizenkettedik kerület másik „szerencsés” kiválasztottja, Peeta kellő mennyiségű meglepetéssel szolgál ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést maga iránt, de Collinsnak a többi „játékost” is sikerült eltalálni: a szabadság érzetét hozó hűséges barát, Gale vagy a mellékszereplők közül az iszákos mentor, Haymitch, a média állandó jelenléte végett kötelező stylist, Cinna, a kishúg, Prim, akivel minden kezdődik és befejeződik és az ő macskája, Kökörcsin is kiveszi a részét a történetből. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a karakterek szinte alig változnak, valójában hatalmas átalakuláson esik át mindegyik szereplő mert az arénában történt végkimenetel magával hozza a változásokat: „– Muszáj volt megmentenünk téged, mert te vagy a fecsegőposzáta, Katniss – mondja Plutarch. – Amíg te élsz, a forradalom is él.” (A kiválasztott) Az elénk tárt világ naturális képe pedig óhatatlanul megérinti az olvasót, hogy egy pillanatig se váljon a könyv unalmassá, kliséssé.
Suzanne Collins jól kidolgozott mondatai, felépített érzelmi és lelkiismereti viharai kiválóan csavarják fel a történetet a képzelet égig érő fájára, vagyis ebben az esetben inkább a küzdőtérre. Az egyébként gyerekmese- és forgatókönyvíró tett róla, hogy az olvasó könnyedén odaképzelje magát a cselekmények színhelyére, hogy feldolgozza, hogy érezhet egy fiatal tinédzser, akinek a vállán a családja jövője fekszik. Nem megy bele felesleges szerelmi ügyekbe, az érzelmeket nem rontja el giccses, a főhősnő tinédzser korához nem méltó túlburjánzással. Az írónő trilógiája minden haláleset ellenére sem annyira véres, mint inkább a végletekig naturalista. Az ízek, a szagok, a fájdalom nem csak gondolati síkon érinti meg az olvasót, hanem teljes pőreségükben töltik meg a lapokat.
Az Éhezők Viadala trilógia egyszerre thriller, sci-fi, dráma és szerelmi történet. Az E/1 jelen idejű narratív bemutatás érzékennyé teszi az embert, ez az eseménysorozat ebből a szemszögből mélyebben érint, közelebb hozza a főszereplő által tapasztaltakat, gondolatokat, és magát azt a világot, amit a való élet is jellemez: megmutatja mire képes a média, a tévéőrület, az erőszak együtt és külön-külön is. Mintha csak hátrahagynánk az otthon védelmező falait, és kilépve visszaköszönne az emberekből áradó, már ismerős érzelmi eltompulás, érdektelenség, és a túlélésre törekvő megszorítások. A szerző kényszeríti az olvasót, hogy szembesüljön vele: személyes társadalmi kritikája nem csak az általa kitalált futurisztikus társadalomban képzelhető el, mert, ha másképp is, de létezik ez a fajta világ.
Collins jól játszik a média adta lehetőségekkel, bemutatja: a nyilvánosság fegyver, mellyel akár jól is lehet bánni és a hasznunkra válhat. A háború azonban semmiért nem kap felmentést. Az írónő teljes mértékig pacifista lehet, az első sortól az utolsóig kinyilvánítja: a háború öncélú dolog, szép, egészséges fiatalok válnak miatta szellemileg, testileg és érzelmileg fogyatékossá.
Suzanne Collins az emberi mélységeket, feltétel nélküli szeretet állítja központba és a beteges kukkolási (a voyeurizmus erős jelenléttel bír a történet elejétől a végéig – a szerk.) vágyat pellengérezi ki. Könyörtelen történet, egy könyörtelen világban. Mintha csak a saját világunkról beszélnénk.
