„Felteszem a kérdést: megdöbbentett a könyv? Megdöbbentett. Elgondolkodtatott? Elgondolkodtatott. Tóth Erzsébet tehát célt ért.” Tóth Erzsébet Hidegbéke című könyvéről Ayhan Gökhan írt kritikát.
Tóth Erzsébet Hidegbéke című könyvének rövid ismertetése előtt kimásolnék a Litera.hu portálon Tóth Erzsébet a napokban közreadott naplórészletéből egy szakaszt: „A nyilvánosság ereje! Tegnap kaptam egy e-mailt Ayhan Gökhantól, akit eddig csak írásaiból ismertem. Többek között ezt írja: „Hetekkel ezelőtt végre eljutott hozzám a legújabb könyve, a Hidegbéke. Izgatottan kezdtem az olvasást. Aztán elfogott a félelem, a szorongás. A könyv egyes részeiből a reménytelenség, a pesszimizmus árad az én olvasatomban. Ahol a klímaváltozás következményeit vagy ahol Magyarország helyzetét taglalja, ott összeszorult a torkom. Úgy érzem, egy vallásos ember, mint amilyen én is vagyok, a kilátástalanságban és a megoldhatatlanságban is bízik abban, hogy jöhet segítség, jöhet megoldás. Ha nem jön, akkor is bízik benne. A hit egyik lényege ez, talán. Mint Albert Camus Pestis című regényében, (a reményében szót kellett javítanom) ahol még Istent is kizárják, de hisznek abban, hogy jó lesz, hogy enyhébb lesz a baj, és küzdenek ellene.”
Persze, azonnal válaszoltam, mert veszélyes halogatni, könnyen elfelejtem. Valami olyasmit írtam, hogy én is bízom azért, „bízom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már.” Sajnos, csak később, délután került kezembe a Hitel szeptemberi száma, melyben az első anyag a Népirtások mai szemmel címet viseli. Megdöbbentő olvasmány, annyit mondhatok. Hogy például a srebrenicai vagy ruandai népirtásokat megakadályozhatta volna esetleg az internet? Ha megjelent volna egy-egy kép, videó? Abszurd felvetés, tudom.”
Innen én folytatnám. A könyv esszéi az utóbbi évek magyar és világfertőzéseiből adnak közre kivonatokat. Ezen kivonatok nehéz, komoly kérdésfeltevések, megnyugtató, kielégítő válaszadás nélkül. Tóth Erzsébet írásművészetének, – mint jelentős alkotóknak általában – nem szokása az olcsó válaszok adása. Miért tenné ezt? A helyzet, a világ állapota, a klímaváltozás problémáitól elindulva a szegénység gondjain át a magyar bajokig átfogó, komplex megoldás-halmaz, megoldási stratégiák felvázolása nélkül bajosan oldható meg. Az író elsőrendű feladata a szembesítés. A szerző nem klímakutató, nem vízügyi szakember, nem közgazdász és nem politikai vezető. Felteszem a kérdést: megdöbbentett a könyv? Megdöbbentett. Elgondolkodtatott? Elgondolkodtatott. Tóth Erzsébet tehát célt ért.
A könyv az idei évben jelent meg, sok írás pedig évekre visszamenőleg látott napvilágot. Ennek az egyes írások látják kárát, kimondom: aktualitásukat vesztették. A politikai tartalmú írásokat érinti az előbbi bántó mondat. Tóth Erzsébet korábban közölt írásaiban a kormányváltás után következő pozitív változások reménye érhető tetten, a jobb sorsra érdemes Magyarországba vetett hit és bizalom. Tudjuk, nem minden úgy lett, ahogyan azt sokan, annak idején, elképzeltük és szerettük volna.
Természetesen vannak más, egyetemes és örök érvényű mondatok is a könyvben. Ezzel például ki vitatkozna? „De a szeretet kényes jószág. Aki visszaél vele, könnyen megérezheti a közöny hidegét.” Ezt megcáfolnánk? „a törvény soha nem tesz rendet. Büntetni tud, de a törvény – a politikai rendszerek törvénye – mindig átmeneti. Majd jön a másik, másik törvénnyel. Ha a törvény tart vissza valamitől, akkor régen rossz nekünk. Mégsem tehetünk mást, bízunk valamiben, ami állandó.”
A Hidegbékében olvashatunk magyarságkérdésről, irodalmi kérdésekről, politikáról. Tóth Erzsébet könyve állapotfelmérés, a megoldásokhoz egy közösség szükségeltetik, mondjuk, egy magyarságnyi, bővebben, egy emberiségnyi.
A kultúra, a magyar műveltséget fenyegető veszélyek sajnos jogosak, az értékek megváltozása, a bóvli és a kacatok, percemberek terjeszkedése gond, amiről beszélnünk kell, ami ellen tennünk kell, ha másképp nem megy, a vészharang megkongatása rázza majd fel az embereket, hogy az ezer év történelmét magának tudó Magyarországon a hagyományok folytatása segíthet, ne felejtsük, tudósból, hozzáértő szakemberből és tehetségből nálunk nincs hiány. Csoóri Sándortól hallottam egyszer, hogy a középkorban Magyarország adta a legtöbb szentet Európának. Tóth Erzsébet a kesergés helyett a vaskos, magukért beszélő tények közlését választja. Nem kétlem, hogy hisz a változásban, még ha a reménybe vetett hite a mondatai mélyén, odalent nyugszik is és nagy figyelemmel sikerül csak az olvasónak kibogoznia.
Tóth Erzsébet az egyik legfontosabb kortárs költő. Kicsit hazabeszélek, mert – mint azt egy évekkel ezelőtt olvasott verséből tudom – itt, Zuglóban lakik, tőlem körülbelül tíz percnyi gyalogútra. Fontos költő, figyeljünk rá. Ha borongósan is beszél, ha ijesztően is, a lényeg: hallgassunk a szavára. Neki az van, mint az igaziaknak. Az igazi íróknak. Az anyanyelve, a szavai.
Nem állítom, hogy könnyű olvasmány a Hidegbéke. Nem egy vigasz-könyv. Hacsak a tiszta gondolkodás és a kijózanító felismerés nem elegendő-e vigaszként.
Ayhan Gökhan
