„Malorie nem használja a második emelet túlsó végét, képtelen rávenni magát, hogy elmenjen odáig.” Josh Malerman Madarak a dobozban c. thillerében valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni.
Ezzel a robbanásszerű sikereket arató könyvvel indítjuk el új könyvsorozatunkat, amely Fumax Thriller néven fut majd. A Bird Box tavaly jelent meg, már több mint 15 országban eladták a kiadási jogait, a filmjogok is egyből elkeltek, és az elkészült forgatókönyv meg is nyerte az olyan forgatókönyvek számára kitalált díjat 2014-ben, amelyikből még nem készült film. Nemrég jelölték a patinás Bram Stoker-díjra, aminek megnyerésére nagyon jelentős esélye van.
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött. A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé. Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve. Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak.
Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg? Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.
Josh Malerman: Madarak a dobozban
(Részlet a regényből)
egy
Malorie gondolkodva áll a konyhában.
A keze nyirkos. Egész testében remeg. Idegesen megböki lábujjával a repedezett csempepadlót. Korán van még, a nap valószínűleg épphogy csak a horizont fölé emelkedett. Erőtlen fénye a fekete lágyabb árnyalatát kölcsönzi az ablakon lógó sötétítőnek, és Malorie azt gondolja magában:
Ez a ködtől van.
A gyerekek a folyosó végi szobában, a fekete ruhába szőtt csirkeháló alatt alszanak. Talán hallották őt az előbb, ahogy letérdelt az udvaron. Bármilyen zajt csapott is, az utat talált magának a mikrofonokon át az ágyuk mellé elhelyezett erősítőkhöz.
Malorie a kezére néz, és a gyertyaláng mellett feltűnik neki valami egészen enyhe ragyogás. Igen, nyirkos a keze. Még friss rajta a reggeli harmat.
Malorie nagyot sóhajt, és elfújja a gyertyát a konyhában. Körbenéz a kis helyiségben, végig a rozsdás konyhai eszközökön és a megrepedt tányérokon. A szemetesként használt kartondobozon. A székeken, amelyek közül néhányat zsinegek tartanak egyben.
A falakra tapadt mocskon. Mocskos a gyerekek kezétől és lábától. De akadnak régebbi foltok is. Az előszobafal alja elszíneződött, mély lilája idővel barnává fakult. Vérnyomok. A nappali szőnyege szintén elszíneződött, a súrolás sem segít rajta. Nincsenek a házban vegyszerek, amelyekkel Malorie kitisztíthatná. Egyszer, még régen, Malorie vízzel teli vödröket hozott a kútról, és egy zakó roncsaival próbálta meg eltávolítani a foltokat. Mindhiába. Még a kevésbé ellenálló foltok is megmaradtak, ugyan csak eredeti méretük árnyékaként, de továbbra is borzalmasan láthatóan. A társalgóban egy gyertyás doboz takar egyet. A nappaliban azért áll bizarr szögben a kanapé, hogy elrejtsen két, Malorie szerint farkasfejre emlékeztető pecsétet. A második emeleten, a padlásfeljáró mellett, egy rakás dohos kabát púposodik a fal mélyébe vágó, lila barázdák előtt. Háromméternyire onnan van a ház legfeketébb foltja. Malorie nem használja a második emelet túlsó végét, képtelen rávenni magát, hogy elmenjen odáig.
A ház egykor csinos kis otthonnak számított Detroit külvárosában. Egykor családbarát és biztonságos volt. Öt-hat évvel ezelőtt még büszkén mutatta volna neki egy ingatlanügynök. Viszont a mostani reggelen az ablakokat karton és fa borítja. Víz nincs. Egy nagy favödör áll a konyhabútoron, poshadt szagot árasztva magából. Nyomuk sincs a szokásos gyerekjátékoknak. Székdarabokból faragott, festett arcokkal díszített emberkék vannak helyettük. A szekrények üresen tátongnak. A falakon nem lógnak festmények. Kábelek futnak a hátsó ajtó alatt az első emeleti hálószobába, ahol erősítők figyelmeztetik Malorie-t és a gyerekeket a házon kívüli zajokra. Így élnek ők hárman. Csak rövid időre hagyják el a házat. Akkor is csak bekötött szemmel.
A gyerekek sosem látták az otthonukon kívüli világot. Még csak az ablakokon át sem. És Malorie sem nézett ki rajtuk már bő négy éve.
Négy éve.
Nem muszáj ma meghoznia a döntését. Michiganben vannak, októberben. Nagy a hideg. Egy harminc kilométeres út a folyó mentén nem lesz könnyű a gyerekeknek. Lehet, hogy még mindig túl kicsik hozzá. Mi lesz, ha valamelyikük a folyóba esik? Mit tehetne akkor a bekötött szemű Malorie?
Egy baleset, gondolja. Milyen borzalmas is lenne. Ennyi küszködés után a túlélésért. Meghalni egy balesetben.
Malorie a sötétítőkre néz. Elsírja magát. Rá akar üvölteni valakire. Könyörögni szeretne, bárkinek, aki meghallgatja. Ez nem igazságos, mondaná legszívesebben. Ez kegyetlenség.
Válla fölött hátrapillant a konyha bejáratára és a gyerekek hálószobájába vezető folyosóra. A gyerekek mélyen alszanak az ajtó nélküli kereten túl, fekete ruhákkal takarva, elrejtve a fény elől, láthatatlanul. Nem mocorognak. Semmi jelét nem adják, hogy ébren lennének. És mégis, lehet, hogy hallgatóznak. Annyira sulykolta beléjük, hogy figyeljenek, annyira hangsúlyozta nekik a fülük fontosságát, hogy Malorie néha azt hiszi, már a gondolatait is hallják.
Josh Malerman: Madarak a dobozban, Fordító: Rusznyák Csaba, 2015, Fumax Kiadó,
