Agatha Christie: Karácsonyi krimik

Szerző: Cultura / 2019. december 26. csütörtök / Szubkultúra, Könyvvilág

„És hadd kívánjak boldog karácsonyt mindenkinek, aki ezt a könyvet olvassa!” Agatha Christie számára a karácsony különösen fontos volt, ami abból is tudható, hogy több regényében és elbeszélésében is az ünnep szolgáltatja a hátteret az eseményekhez.

Agatha Christie (1890-1976), angol írónő, a „krimi koronázatlan királynője”. Ugyan álnéven romantikus regényeket is írt, ugyanakkor kirobbanó sikerét detektívregényei hozták meg számára. Sikerének titka tulajdonképpen megmagyarázhatatlan: figurái gyakran két lábon járó sztereotípiák, könyvei nem mentesek az előítéletektől és a sznobizmustól. Műveiből hiányzik az erőszak, a szex, talán még a szenvedély is, igaz a megoldás mindig korrekt és logikus. Az olvasó minden információt megkap a rejtély kibogozásához, de szinte mindig téved, annyi a hamis nyom és a blöff. Christie állítása szerint legzseniálisabb gyilkosságait mosogatás közben ötlötte ki, annyira gyűlölte ezt a házimunkát.

Christie első regényét, A titokzatos stylesi esetet 1920-ban adták ki, ebben a történetben mutatta be az olvasóknak Hercule Poirot-t, aki azután hosszú időn át, összesen 33 regényben és 54 novellában szerepelt.

A másik ismert szereplője Miss Marple, aki A kedd esti klubban (The Tuesday Night Club) szerepelt először, és akit olyan nőkről formált meg, mint saját nagymamája és az ő régi barátnői.

„– Karácsony van – mondta. – Békesség, jóakarat meg csupa ilyesmi. Jó szándék mindenütt.”

Christie-t karácsonyra!

Így hirdette az angol kiadója évtizedeken keresztül Agatha Christie új könyvét. Bizonyára nem csak üzleti fogásról volt szó: maga a krimi királynője akart boldog ünnepeket kívánni az olvasóinak egy új könyvvel minden évben. Mert Christie számára a karácsony különösen fontos volt, ami abból is tudható, hogy több regényében és elbeszélésében is az ünnep szolgáltatja a hátteret az eseményekhez.

A Karácsonyi krimik kötet egyik történetében Hercule Poirot vidéken tölti a karácsonyt, és az ünnep reggelén holttestet talál a hóban, amely aztán eltűnik…

A második történet főhőse szintén Poirot, aki majdnem negyven évvel később megint kénytelen egy vidéki kúriában karácsonyozni, és a herceg ellopott rubinját kell megkeresnie.

Majd megint csak Poirot következik, és egy gyűlölködő család emlékezetes leírása. A szeretet ünnepén a családfőt holtan találják, és a jelenlevők közül senki sem sajnálja.

Végül azért Miss Marple is kap egy emlékezetes karácsonyi szerepet. Egy vidéki szállodában gyilkosság történik az ünnepek alatt, és csak a szelíd, kék szemű vénkisasszony lát át a gonosztevő mesterkedésén.

Az írónő karácsonyi krimijeit ebben a kötetben először gyűjtötték össze magyarul is egy kötetben.

Tartalom: Hercule Poirot karácsonya, Karácsonyi kaland, A karácsonyi puding esete, Karácsonyi tragédia

Agatha Christie: Karácsonyi krimik

Agatha Christie: A karácsonyi puding esete
(részlet a regényből)

– Nagyon sajnálom, de… – mondta Hercule Poirot.
A szavába vágtak. Igaz, nem gorombán és tapintatlanul.
A fürge közbeszóló tulajdonképpen nyájas volt, és nem vitatkozni akart, inkább csak rábeszélni.
– Kérem, ne utasítson el rögtön, Monsieur Poirot! Súlyos államérdekek forognak kockán. A legmagasabb körökben értékelni fogják, ha hajlandó közreműködni.
– Nagyon kedves – legyintett Hercule Poirot –, de csakugyanképtelen vagyok elvállalni, amire kér. Ez az évszak…
Mr. Jesmond megint a szavába vágott:
– …a karácsonyi időszak! – mondta rábeszélően. – Hamisítatlan angol, vidéki karácsonyban lehetne része!
Hercule Poirot megborzongott. Egyáltalán nem vonzotta a vidéki tartózkodás ebben az évszakban.
– Egy jó kis hagyományos karácsonyozás! – erősködött Mr. Jesmond.
– Én… én nem vagyok angol – mondta Hercule Poirot. – Az én hazámban a karácsony csak a gyerekeknek való. A felnőtteknek meg az újév, mert mi azt ünnepeljük.
– Á! – mondta Mr. Jesmond. – Angliában viszont a karácsony nagyszerű intézmény, és biztosíthatom, hogy ha elmegy Kings Lacey-be, a legpompásabb karácsonyban lesz része. Csodásan szép, régi ház! Egyik szárnya még a XIV. századból való!
– Nagyon sajnálom, de… – mondta Hercule Poirot.
A szavába vágtak. Igaz, nem gorombán és tapintatlanul.
A fürge közbeszóló tulajdonképpen nyájas volt, és nem vitatkozni akart, inkább csak rábeszélni.
– Kérem, ne utasítson el rögtön, Monsieur Poirot! Súlyos
államérdekek forognak kockán. A legmagasabb körökben értékelni fogják, ha hajlandó közreműködni.
– Nagyon kedves – legyintett Hercule Poirot –, de csakugyan
képtelen vagyok elvállalni, amire kér. Ez az évszak…
Mr. Jesmond megint a szavába vágott:
– …a karácsonyi időszak! – mondta rábeszélően. – Hamisítatlan angol, vidéki karácsonyban lehetne része!
Hercule Poirot megborzongott. Egyáltalán nem vonzotta
a vidéki tartózkodás ebben az évszakban.
– Egy jó kis hagyományos karácsonyozás! – erősködött Mr. Jesmond.
– Én… én nem vagyok angol – mondta Hercule Poirot. – Az én hazámban a karácsony csak a gyerekeknek való. A felnőtteknek meg az újév, mert mi azt ünnepeljük.
– Á! – mondta Mr. Jesmond. – Angliában viszont a karácsony nagyszerű intézmény, és biztosíthatom, hogy ha elmegy Kings Lacey-be, a legpompásabb karácsonyban lesz része. Csodásan szép, régi ház! Egyik szárnya még a XIV. századból való!
Poirot erre megint megborzongott. Egy XIV. századi vidéki angol udvarház kifejezetten rossz előérzeteket ébresztett benne. Már több ízben megszenvedett az ilyen nagy múltú angol lakok miatt. Elégedetten nézett körbe kényelmes, modern lakásában, mely radiátorokkal volt felszerelve, és ahonnan a huzatot a legteljesebb mértékben kizárták.
– Télen nem szoktam elhagyni Londont – jelentette ki határozottan.
– Tartok tőle, hogy még nem egészen látja át, Monsieur Poirot, mekkora horderejű dologról lenne szó – pillantott Mr. Jesmond a kísérőjére, majd vissza Poirot-ra.
Poirot másik látogatója ez idáig mindössze egy udvarias, távolságtartó „Üdvözlöm”-öt mondott. Csak ült, és tükörfényes cipőjét bámulta, kávészínű arcán pedig erős levertség tükröződött. Fiatal férfi volt, legfeljebb huszonhárom éves, és szemlátomást szerencsétlennek érezte magát.
– Igen, igen – mondta Hercule Poirot. – A dolog természetesen nagy horderejű. Ezt belátom. Őfelsége bírja teljes együttérzésemet.
– Igen kényes természetű dologról van szó… – mondta Mr. Jesmond.
Poirot most a fiatalemberről az idősebbik látogatóra nézett. Ha Mr. Jesmondot egyetlen szóval kellett volna jellemeznie, akkor a „diszkréció” lett volna az. Diszkrét volt rajta minden: jól szabott, ám nem feltűnő öltönye, kellemes és iskolázott hangja, melyen ritkán szólalt meg máshogy, mint félhangosan és egyenletes hanghordozással; világosbarna haja, mely a halántékánál már ritkult kicsit, és sápadt, komoly arca. Hercule Poirot-nak az volt az érzése: nem is csak egy Mr. Jesmonddal találkozott már életében, hanem legalább egy tucattal, akik előbb vagy utóbb mind ezzel hozakodtak elő: „igen kényes természetű dolog…”
– A rendőrség is nagyon diszkréten tudja kezelni az ügyeket – vetette fel Hercule Poirot.
Mr. Jesmond határozottan nemet intett:
– A rendőrség nem jöhet szóba – mondta. – Ahhoz, hogy visszaszerezzék a… amit vissza akarunk szerezni, óhatatlanul a bíróságra kéne vinni az ügyet, de mi sajnos oly keveset tudunk! Csak sejtéseink vannak, de nemigen tudunk semmit.
– Minden együttérzésem az önöké – biztosította őket megint Hercule Poirot.
De ha azt gondolta, hogy két látogatója megelégszik majd az együttérzésével, nagyon tévedett. Az együttérzésből nem kértek, mert gyakorlati segítséget akartak. Mr. Jesmond megint az angol karácsonyok varázsát kezdte ecsetelni.
– Tudja, ma már kiveszőben van az ilyesmi – mondta –, mármint az igazi, tradicionális karácsonyozás. Manapság az emberek szállodákban töltik az ünnepeket. Bezzeg egy igazi angol karácsonyt el sem lehet képzelni a teljes család, a gyerekek és a harisnyák nélkül, karácsonyfa, pulykasült és szilvapuding meg a crackerek* nélkül! És az ablak alatt hóember áll…
Hercule Poirot ekkor közbeszólt, hogy pontosítson.
– Hóember építéséhez nélkülözhetetlen a hó – jegyezte meg komoran. – És havat nem rendelhet az ember karácsonyra, még Angliában sem.
– Éppen ma beszéltem egy barátommal, aki a meteorológiai intézetben dolgozik – válaszolta erre Mr. Jesmond. – Azt mondta nekem, hogy idén nagy valószínűséggel lesz hó karácsonykor.
De ezt kár volt mondania. Hercule Poirot még a korábbiaknál is hevesebben rázkódott össze.
– Behavazva vidéken! – mondta. – Ez még rémesebb volna. Bent szorulni egy hatalmas, hideg kőépületben!
– Ó, dehogy! – mondta Mr. Jesmond. – Az elmúlt tíz évben sokat változott a világ. Elterjedt az olajtüzelésű központi fűtés.
– Olajtüzelésű központi fűtés van Kings Laceyben? – kérdezte Poirot. Most először látszott úgy, hogy meginog.
Mr. Jesmond látta, hogy tovább kell ütnie a vasat.
– Bizony! – mondta. – Sőt a ház melegvíz-ellátása is kiváló. Minden hálószobában radiátor van. Nyugodt lehet, kedves Poirot-m, Kings Lacey maga a kényelem télidőben. Még az is előfordulhat, hogy túlságosan melegnek érzi majd a házat!
– Az nem valószínű – mondta Hercule Poirot.
Mr. Jesmond hirtelen, rutinosan váltott témát:
– Bizonyára átérzi a mi komoly dilemmánkat – mondta bizalmasan.
Hercule Poirot bólintott. Vendégeinek csakugyan elég komoly gondja volt. Az iú trónörökös, egyetlen fia a gazdag és nagy befolyású, távoli ország uralkodójának, néhány héttel ezelőtt érkezett Londonba. Hazájában a közelmúltban nyugtalanság és elégedetlenség támadt. Az ország népe hű volt az idős uralkodóhoz, aki következetesen megtartotta eleinek keleti életmódját és szokásait, de az ifjú herceg megítélése már nem volt egyöntetűen pozitív. Az ő szeszélyei nyugatiasnak tűntek, és visszatetszést szültek népében.
Nemrég azonban bejelentették a trónörökös eljegyzését. Saját unokatestvérét választották menyasszonyául, egy olyan, Cambridge-ben végzett fiatal lányt, aki gondosan ügyelt rá, hogy otthon ne mutassa az őt ért nyugati hatásokat. Kitűzték az esküvő napját, és az iú trónörökös Angliába utazott, magával hozva néhányat az uralkodócsalád híres ékkövei közül, hogy azokat Cartier-nél a kornak megfelelő, új foglalattal lássák el. Volt a kövek között egy nagyon híres rubin: ezt az ékszerészházban kiszedték a régi, ormótlan nyakékből, amibe bele volt foglalva, és szép új foglalatot kapott. Eddig rendben is lett volna, a baj csak ezután következett. Az ilyen rendkívül gazdag, és szórakozást kedvelő fiatalemberektől senki sem várja el, hogy egyáltalán ne bocsátkozzanak kellemes természetű kalandokba. Erre vonatkozóan az iú trónörökösnek sem kellett magát megtartóztatnia. A trónörökösök mindig is hajlamosak voltak az effajta szórakozásra. Ha barátnőjével a Bond Streetre ment sétálni, és ott a kellemes percekért smaragd karkötőt vagy gyémántbrosst ajándékozott neki, azt mindenki egészen természetesnek és rendjén valónak találta – hiszen az öreg uralkodónak is voltak kedvenc táncosnői, akiknek kivétel nélkül egy-egy Cadillacet ajándékozott.
Csakhogy a trónörökös sajnos nem érte be ezzel. Hízelgőnek találta a hölgy odaadó figyelmét, és megmutatta neki a családi rubint az új foglalatban, végül pedig óvatlanul belement: hadd vegye fel a hölgy az ékszert, csupán egyetlen estén.
A történetnek hamar rossz vége lett. A hölgy eltávozott a vacsoraasztaltól, hogy bepúderezze az orrát. Telt-múlt az idő, s a hölgy nem jött vissza. A hátsó ajtón lépett meg az étteremből, és azóta színét sem látták. Ennél azonban lényegesebb és sajnálatosabb, hogy vele együtt az új foglalatba tett rubinnak is nyoma veszett.
Ezek voltak tehát a tények, melyeknek nem volt szabad nyilvánosságra kerülniük, mert az a legsúlyosabb következményekkel járt volna. Az ékkő ugyanis nem pusztán egy rubin volt a sok közül, hanem nagy jelentőségű, történelmi tulajdon, és sajnos olyan körülmények között tűnt el, hogy annak nemkívánatos szellőztetése végzetes politikai lavinát indíthatott volna el.
Mr. Jesmond nem az az ember volt, aki ezekről a tényekről egyszerű, jól érthető nyelvezetben számol be. Bőbeszédűen tálalta őket, körültekintő szavakba csomagolva. Hogy Mr. Jesmond tulajdonképpen kicsoda, azt Hercule Poirot nem is tudta.
Pályája során már több ilyen Mr. Jesmonddal találkozott. Nem derült ki, hogy ez a példány itt éppen a belügy vagy a külügy alkalmazottja-e, vagy esetleg valami titkos szervezeté. Mindenesetre a Nemzetközösség érdekeit képviselte. A rubint vissza kellett szerezni.
És Mr. Jesmond tapintatosan, de határozottan hangsúlyozta, hogy egyedül Monsieur Poirot az az ember, aki vissza tudja szerezni.