Ed Sheeran hazarepült, úgyhogy Óbudán és a Szigeten minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Sziget Fesztivál 2019 – második nap
Alig ismerek rá az előző nap még romokban heverő, pánikszerűen otthagyott Hajógyári Szigetre: a környéken kora délután – kis túlzással – minden szomorú s kiholt. A sajtós sátornál egy pár lézeng unottan, a belépés 5 percig tart, a feltöltőpontok ablakai mögött elfoglaltság híján látványosan unatkoznak a fiatalok. Kajához fél perc alatt jutottam volna, ha akarok – persze inkább jól bevacsoráltam otthon, mintsem hogy újra ráfanyalodjak a 2000 forintos ízetlen miniadagokra.
Felhős az ég, igazi kirándulóidő van, nem kell sátorba rejtőzni a nap agressziója elől. Belehallgatok a Köszi Jankába és az Algiers-be, aztán elsétálok minden szigetmagyar kedvenc helyére, a Csónakházba, ahol szuperáron mérik az italt, és otthonosan lepattant padokon lehet ezen olcsóságokat elfogyasztani. Mikor megunom az ücsörgést, és a káeurópai mindennapokat idéző beszélgetéseket körülöttem, átmegyek az első napon dugig megtelt és pattanásig feszült VIP-sátorhoz. Most szinte kong az ürességtől, de mielőtt még nagyon megörülnék, az egyik csapos rendelés közben úgy beszél velem, mint egy türelmetlen egyetemi professzor a legbutuskább diákkal. Biztos valami henye, üresfejű celebnek gondol, próbálom mentegetni, de annyira nem kedves, hogy végül nem adok neki borravalót. Bosszút áll: mikor elköszönök, hallgat, majd egyszerűen hátat fordít.
A Nagyszínpadon épp a Franz Ferdinand zenél, akik mindig garanciát jelentenek a jó hangulatra, és tulajdonképpen teljesen mindegy, ismerjük-e a számaikat vagy sem: frissek és szerethetők, lendületük, intenzitásuk a régi. Sajnos a koncert feléről lemaradok. Tulajdonképpen Richard Ashcroftra jöttem, de mivel időm, mint a tenger, a VIP-hangulattól meg hamar depresszióba lehet esni, ha az ember nem vigyáz eléggé, inkább a Global Village-színpadnál hallgatok meg egy finn bandát, akik meghökkentő módon leginkább balkáni cigányzenét tolnak.
Richard Ashcroft a The Verve frontembere volt a kilencvenes években, imádtam a bandát, és nem csak a rongyosra koptatott Bittersweet Symphony miatt. Az énekes hamisítatlan britpop-köntösben érkezik a színpadra háromnegyed nyolckor, az egész fickó változatlanul egy bozontos frizura és egy nagyon nyurga testalkat napszemüveggel és blazírt ábrázattal kombinálva. Az 1997-es Urban Hymns című Verve-lemez kábé összes dalát eljátssza úgy, hogy a koncert végéig maximum az átöltözéshez moccan el a mikrofon mögül, a napszemüveg pedig a festőien szép alkonyat ellenére sem kerül le az orráról. Sorjázik a The drugs don’t work, a Lucky man, a Space and Time: jóleső nosztalgiában ringatom magam a karizmatikus, bár nem egetrengetően eredeti rocksongokra, egészen addig, míg a zenész dühbe nem gurul a keverőtorony miatt, káromkodásözönbe kezd, és kis híján lelép a saját koncertjéről.
Aztán szerencsére megnyugszik. A program végére hagyja a Bittersweet Symphony-t, persze rohan a színpad elé az egész fesztivál, a tömeg hirtelen majdnem a kétszeresére duzzad, a VIP-szektorban is mindenki előveszi a telefont videózgatni. Ashcroft nyilván tisztában van vele, hogy a kilencvenes évtized egyik kulthimnuszát írta meg, ha nem a legnagyobbat, ráadásul épp idén tavasszal kapta vissza a szerzői jogot Mick Jaggeréktől több mint húsz év után. Ennek megfelelően végre igazán belazul: szaladgál, csápol, gesztikulál, a levegőbe bokszol, és remekül énekel, épp ahogy egy boldog és sikeres rocksztárhoz illik. A dal hosszúra eresztett és nagyon katartikusra hangolt, kis híján bőg a nézőtér, de legalábbis lúdbőrzik, mert Ashcroft magasan túlszárnyalta az elvárásokat: legyűrte saját, valószínűleg jogos dühét, és mágikus erőt facsart ki egy rég elhasználtnak és visszavonhatatlanul meguntnak hitt megaslágerből.
Hegedüs Barbara
