Mi közünk van a felmenőinkhez? Mit kezdünk a ránk hagyott történetek örökségével? A felejtés, tagadás és emlékezés problematikája mellett hitetlenkedés, kétségek, humorérzék hatja át ennek a megindító könyvnek minden mondatát.
Katya Petrovszkaja a rokonunk. Úgy ír, ahogyan mi írhatnánk, ha nem mulasztottunk el volna odafigyelni szüleink és nagyszüleink meséire. Katya Petrovszkaja könyve azonban nem családtörténetet, nem történelmi regény, mert – mint minden örökös – ő is szokott mulasztani: mégis képes beszámolni a felejtés és az emlékezés tereiben tett utazásairól.
Mi közünk van a felmenőinkhez? Mit kezdünk a ránk hagyott történetek örökségével? Egy dédapa, aki süketnéma gyerekek számára alapít intézetet Varsóban. Egy nagybácsi, aki 1932-ben merényletet követ el Moszkvában a német követ ellen. Egy dédanya – talán Eszter? –, aki 1941-ben a megszállt Kijevben egyedül marad az elmenekült család lakásában…
Petrovszkaja történeteiben nem csak a múlt, de a jelen is megelevenedik, minden az emlékezés hatalmas kirakós játékának darabkájává válik – úgy, hogy egy percre sem maradhat kétségünk afelől, hogy ezekhez a történetekhez nekünk is mi közünk lehet.
Valóban Eszternek hívták az apa nagyanyját, aki 1941-ben, a megszállt Kijevben ott maradt egyedül az elmenekült család lakásában? Vajon ki hallotta a jiddis szavakat, amelyekkel oly bizalommal fordult az utcán a német katonákhoz? S ki állt és figyelt az ablaknál, amikor a katonák „lélektelen rutinnal“ lelőtték a bábuskát?
Katya Petrovszkaja 1970-ben született Kijevben. Irodalmi tanulmányokat folytatott az észtországi Tartuban, New Yorkban és Stanfordban, majd 1998-ban Moszkvában doktorált. 1999-től Berlinben él, orosz és német nyelvű lapok újságírójaként dolgozik. 2011 óta a Frankfurter Allgemeinen Sonntagszeitungban jellenek meg az írásai. A Talán Eszter az első könyve, amelynek címadó fejezetéért 2013-ban megkapta a rangos Ingeborg Bachmann-díjat.
