Elbeszélések és beszédek kaptak helyet Krasznahorkai László hamarosan megjelenő könyvében, melynek címe: Megy a világ.
“Ennek a legszívesebben azt adnám címül, hogy A magyarokhoz, de végül mégis az lesz a címe, hogy Megy a világ előre, ami majdnem ugyanaz” – mondta tavaly februárban Nem kérdez, nem válaszol című kötetének megjelenésekor Krasznahorkai László.
Krasznahorkai László: Megy a világ
„mintha feltettek volna a Titanicra”
Megy a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél.
A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes, csillapíthatatlan érdeklődése és figyelme az emberi táj iránt. Hogy „egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik.”
A bölcseleti téteket, egzisztenciális kérdéseket fanyar-felszabadító, önmagával is kíméletlen iróniával ellensúlyozva, Krasznahorkai a távolit hozza közel, az univerzálisban az egyszerit csillantja fel, és ahogy olvassuk az írásokat, kirajzolódik saját létezésünk egyetemes mélysége is: „hisz ott áll az ember egy végtelen, számára felfoghatatlan bonyolultságban, és teljességgel értetlenül áll ott, tanácstalanul és elveszetten, kezében az emlék végtelen egyszerűsége – meg persze mind efölött a melankólia pusztító gyöngédsége, mert azért érzi, miközben ott ez az emlék, hogy a valósága ennek az emléknek a szívtelen, józan, jéghideg messzeségben van.”
Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán. 1974 és 1976 között jogi tanulmányokat folytatott Szegeden és Budapesten, majd 1983-ban az ELTE magyar-népművelés szakán szerzett diplomát.
1977 és 1982 között a Gondolat Könyvkiadó dokumentátora volt, 1982 óta szabadfoglalkozású író. Műveiből Tarr Béla rendezett nagy sikerű filmeket (Kárhozat, Az utolsó hajó, Sátántangó, Werckmeister-harmóniák).
Bejárta Mongóliát és Kínát (ez utóbbit többször is: 1990-ben,1998-ban, 2002-ben), egy teherhajóval utazott az Atlanti-óceánon (1992), de a Háború és háború című munkájához 1992 és 1998 között barangolt Európában és Amerikában (Detroit, New York, Koppenhága, Helsingör, Köln, London, Kréta, Velence, Róma stb.) egyaránt. 1996-ban járt Boszniában, majd a következő évben Japánba utazott, 2000-ben fél éves ösztöndíjat elnyerve Kyotóban élt (amire 2005-ben újra alkalma nyílt). 2001-ben – szintén ösztöndíjjal – egy évet Svájcban töltött.
Több könyve jelent meg németül, angolul, bolgárul, spanyolul, franciául, lengyelül, csehül és japánul.
