„Zseni volt, legalább akkora, mint Einstein. Csakhogy ő nem kapott Nobel-díjat, és egyetlen fényképfelvétel nem maradt róla, de nem azért, mert akkoriban még nem volt sem Nobel-díj, sem fényképezőgép.”
„Amikor megszülettél, azt gondoltam, te fogod a régi és az új világot összekötni, te leszel a híd a sötét szakadék fölött. Még most is ebben a reményben gondolok rád. Tudom, hogy feladataid vannak, ne tedd tönkre magad…”
A fent sorokat Bolyai Farkas írja fiának, a szintén matematikus Bolyai Jánosnak. Az ifjabb Bolyai a regény címszereplője, a tizenkilencedik századi zseni, a matematika Mozartja, a zene Einsteinje, mert nemcsak a nemeuklideszi matematika megalkotása fűződik a nevéhez, hanem zeneelméleti munkáiban is korszakos felfedezéseket tett, melyeket a korabeli tudományos körök hitetlenkedve fogadtak. Miközben kibontakozik előttünk egy bonyolult apa-fiú kapcsolat, s tanúi lehetünk egy meg nem értett gondolkodó mindennapi tépelődéseinek, aközben a történet másik szálán épp az ő rendkívüli életét és kéziratos hagyatékát tanulmányozza napjainkban Láng Zsolt regényének író hőse, aki ösztöndíjasként egy svájci kolostorban tölti napjait.
A történet fonalát 12 683 jegyzetpapír zűrzavaros kupaca vezeti – hol részesei vagyunk keletkezésüknek, hol kiderül róluk, hogy szerzőjük halála után évtizedeken keresztül gondatlanul hányódtak, bizonyos lapjai gyújtósként végezték, egyik-másikkal ablakot is pucoltak. Időben és térben váltakozó fejezetek között két férfi élete tárul fel előttünk, míg az egyik révbe ér, a másik „a reménytelenség lavináját húzta, vonta, robbantotta, idézte, rántotta magára”.
Láng Zsolt: Bolyai
(részlet a könyvből)
BLIOTHECA TELEKIANA
Miután 1860. január 27-én a hűséges gondozó, Szőts Júlia remegő kézzel leírta, hogy „…így már nints mit tagadni, a Kapitány Úr nints többé…”, a marosvásárhelyi várparancsnok Bolyai János minden írását lefoglaltatta, utasítást adott, hogy rakják azokat ládákba és vigyék be a várba. (Kiss Elemér: Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából)
Életét, 25 éves korától, elsősorban emésztési zavarok, idült gyomorhurut és székrekedés kísérte végig. (Kiss Elemér – Oláh-Gál Róbert: Újabb fejezetek Bolyai János életművéből)
Bedőházi sem tudott fölébe emelkedni annak a kisvárosi gyűlöletnek és megvetésnek, amely a két Bolyai közül a fiút, a matematika történetében a sokkal nagyobbikat, halála után még negyven évvel is üldözte. (Dávid Lajos: A két Bolyai élete és munkássága)
János utolsó haragját az öreg Bolyai nem éri meg. Már a temetőben nyugszik, mikor végrendelete újra felkavarja fia indulatait. Könyveit ugyanis a vásárhelyi kollégiumra testálta, s ezt János „gaz vagy aljas és gonosz, lelketlen, istentelennek mondható tett”-nek nyilvánítja. (Benkő Samu: Apa és fiú. Bolyai-tanulmányok)
Egyértelmű tehát a fentiekben idézett két levélrészletből, hogy a tekintélyes Gauss méltányolja és kiemeli Bolyai János hadmérnöki hivatását és tiszteli rendfokozatát, amikor elismeri régi magyar barátja fiának matematikai, geometriai zsenialitását, „nem-euklidesi geometriát tárgyaló kis művének érettségét” és értékeit. (Ács Tibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök)
János az emberi boldogságot tehát az emberi belátásra építi, amiről az évezredek tapasztalatait leszűrve sajnos meg kell jegyeznünk, hogy eléggé naivnak tűnő alapozás. (Weszely Tibor: Bolyai János. Az első 200 év)
Bolyai János felfedezésének fogadtatását illetően volt egy másik jellegű probléma is: a kortársak nem értették meg. (Prékopa András: Bolyai János felfedezésének előzményei és utóhatása)
A kéziratok sorsa éppen olyan kétségbeejtően szomorú, mint Bolyai János egész élete. (Benkő Samu: Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I.)
Lángelméjével szemben megdöbbent a gondolat, hogy emlékünnepén csekélységem adjon először hangot dicsőségének. (Dr. Schilling Lajos: Emlékbeszéd Bolyai János születésének századik évfordulója alkalmából a Kolozsvári M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem által 1903 januárius 15-én rendezett Emlékünnepen)
Bolyai János öntudatos magyar volt és az is maradt a bécsi katonai nevelés elnemzetlenítő, kozmopolita törekvésű nevelése ellenére is. (Alexits György: Bolyai János világa)
Küszködni kellett vele, mert sehogy sem akart a színpadra lépni. Végre, hosszas rábeszélés és ostromlással kituszkolták, kezében a hegedűvel. Bolyai János megállott, hangolt, egy-két hangpróbát vett, azzal kifutott és nem lehetett többé behozni. (L. Réthy Lajos: Bolyai János a hangversenypódiumon)
Láng Zsolt: Bolyai, Jelenkor, 2019
