„Filmrendezőnek lenni néha különös boldogság. Soha el nem próbált arckifejezés születik egy pillanatban, és a felvevőgép rögzíti ezt a kifejezést.” Ingmar Bergmanra nem lehet nem odafigyelni, még azok is a filmrendező művész példájának tekintették, akik nem vették komolyan a filmkészítést mint művészetet.
Woody Allen szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”. Ingmar Bergman elsősorban filmjeiről ismert, pedig filmes karrierje mellett folyamatosan rendezett színházban és számos darabot is írt. Az Oscar-díjas svéd rendező és forgatókönyvíró, a modern filmművészet meghatározó egyénisége öt éve, 2007. július 30-án hunyt el.
1918. július 14-én született Uppsalában. Protestáns lelkészcsaládból származott, amelynek szigorú, puritán légköre egész életét meghatározta. Apja szélsőjobboldali, konzervatív nézeteket vallott, s szigorúan nevelte gyermekét. Mindennapos tapasztalata volt az elfojtások, a bűn-bűntudat-büntetés, a szorongások megélése, amelyet már gyerekként a fantázia eszközeivel próbált oldani. Kiváló alkalom volt erre a száz ólomkatonáért elcserélt vetítőgép, később pedig az általa eszkábált bábszínház, amellyel a svéd író Strindberg darabjait mutatta be. Neveltetése nagy hatással bírt egész életére: munkássága során folyamatosan foglalkozott a hit kérdésével.
Veronica Ralston, a rendező unokahúga Bergmanról írt új könyvében azt állította, a rendező nem volt vér szerinti fia egész életében imádott anyjának, Karin Bergmannak. A szerző úgy vélte, Ingmar Bergmant születésekor elcserélték, miután anyja nagyon nehéz szülés után egy súlyosan beteg fiút hozott világra 1918-ban. Elmélete szerint rendező szülőanyja Bergman apjának állítólagos szeretője. Ám ezt a hiresztelést cáfolták a DNS-vizsgálatok.
Tizenhat évesen családjának barátaival Németországban nyaralt, ahol részt vettek egy náci gyűlésen, amelyen Hitlert is megpillantotta. Visszaemlékezésében megírja, hogy a vendéglátó család az ágya fölé is kiakasztott egy Hitler-portrét. „Évekig Hitler pártján álltam, lenyűgöztek a sikerei és elszomorítottak a veszteségei.”
1937-től a stockholmi egyetemen képzőművészetet és irodalmat tanult, közben amatőr színtársulatokban játszott és rendezett, filmforgatókönyveket írt. Ekkor kezdődött az élete végéig tartó rajongása a film iránt. Az apai szigortól távol világszemlélete is változni kezdett, egy szerelmi kaland miatt évekre megromlott viszonya apjával, ami odáig vezetett, hogy alig tizenkilenc évesen elhagyta a szülői házat. Bár nem diplomázott le, több színdarabot, illetve egy operát is írt, majd színházigazgató-asszisztenssé vált.
Bárhova is vitte sorsa, filmes látásmódja megmutatkozott. Tehetsége révén 1944-ben a Helsingborgi Városi Színház igazgatója lett, rendezett Göteborgban, Malmőben, 1963-66-ban igazgatta a stockholmi Királyi Drámai Színházat, a Dramatent.
Első filmjét, a Válságot 1945-ben készítette, első nagy nemzetközi sikerét az Egy nyári éj mosolya című romantikus vígjátékával aratta 1955-ben. Ezután Bergman-láz söpört végig a világon, világhírűvé az 1957-ben Cannes-ban különdíjjal jutalmazott A hetedik pecsét, majd az ebben az évben forgatott A nap vége tette. A hatvanas évek elejétől a svéd film egyet jelentett Bergman nevével, kialakultak az egyre inkább csak rá jellemző stílusjegyek, a zárt terek, a kevés szereplős kamarajáték, a kísérőzene szinte teljes hiánya, az emberi arcról készített közelképek.
Liv Ullmann színésznő 1962-ben kötött barátságot svéd kolléganőjével, a Bergman-filmekben szereplő Bibi Anderssonnal. A rendező felfigyelt hasonlóságukra és Persona címmel forgatókönyvet írt számukra. Ullmann néma szerepet kapott, mert még nem beszélt svédül, de képes volt az érzelmek sorozatát szavak nélkül is kifejezni. E filmmel kezdődött a pályafutására és magánéletére is döntő hatást gyakorló kapcsolata Bergmannal, akitől Linn lánya született. Együtt készítették a művészet és társadalom kapcsolatát, az alkotó ember küzdelmét ábrázoló trilógiát (Farkasok órája, Szégyen, Szenvedély), e filmekben a gyenge, ingatag férfiakkal szemben a nők jelentik a megnyugvást, a biztos pontot és az erőt.
1976 és 1984 között – egy adócsalási ügy miatti tiltakozásként – önként vállalt németországi száműzetése idején Münchenben rendezett, majd hazatérése után ismét a Dramaten tagja lett. Klasszikusokat és modern darabokat egyaránt színre vitt, Strindberg mellett Ibsent, Shakespeare-t, Moliére-t szerette. Remekül szót értett színészeivel, akik közül többen, Max von Sydow, Gunnar Björnstrand, Erland Josephson, Ingrid Thulin, Harriet Andersson, Liv Ullmann, Bibi Andersson filmjeinek is állandó szereplői lettek.
„Charlie Chaplin ellátogatott Stockholmba, hogy reklámot csináljon akkoriban megjelenő önéletrajzának. Kiadója, Lasse Bergström megkérdezte, nem akarnék-e találkozni a nagy emberrel a Grand Hotelban, és én akartam. Egyik délelőtt, tíz órakor, kopogtattunk szobája ajtaján. Chaplin maga nyitott ajtót. Kifogástalanul volt öltözve, frissen vasalt, sötét öltönyt viselt, zakója hajtókáján a Becsületrend szalagja virított. Gazdagon árnyalt, rekedtes hangján a verzátus ember udvariasságával köszöntött bennünket. felesége, Oona és két gazella szépségű kislánya is előjött valamelyik belső szobából. Rögtön a könyvéről kezdtünk beszélgetni. Megkérdeztem, mikor fedezte fel először, hogy nevettetni tud, hogy a közönség nevetése csakis neki szól. Élénken bólogatott, és készségesen válaszolt. A Keystone cégnél dolgozott a Keystone Copsnak nevezett artistacsoporttal. Nyaktörő mutatványokat csináltak egy álló kamera előtt, afféle színpadi varietészámokat. Egyik nap egy fehérre festett arcú, óriás termetű, szakállas banditát kellett kergetniük. Ez amolyan rutin feladatnak számított. Hosszas futkosás, bukdácsolás és számtalan zuhanás után valamikor délután elkapták a gazfickót. A földön ült, a rendőrök körülvették, és gumibotjaikkal ütötték a fejét. Chaplinnek ekkor az az ötlete támadt, hogy nem üti folyamatosan, ahogy instruálták. Inkább kiválasztott magának egy olyan helyet a körben, ahol őt jól lehetett látni. Itt aztán hosszasan készülődött az ütéshez, gondosan kimérte botjával a távolságot, többször is nekigyürkőzött, de az utolsó pillanatban mindig megállt. Amikor aprólékos előkészítés után végül mégiscsak rászánta magát az ütésre, melléütött, és hasra esett. A filmet nyomban bemutatták egy Nickel-Odeonban.
És amikor melléütött, akkor először nevetett a mozi közönsége Charlie Chaplinen.” (Ingmar Bergman: Laterna magica)
Filmtrilógiájában (Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend) először ábrázolta megrázó erővel az isten- vagy bizonyosságkeresés csődjét, az emberi kapcsolatok felszínessé válását. A belső démonainkkal való küzdelem a Persona és a Farkasok órája című alkotásainak témája, míg saját kamaszkori náci szimpatizáns élményeit dolgozta fel a Szégyenben, majd a Németországban forgatott Kígyótojásban. Laterna magica című önéletrajzi könyvében kapcsolatainak árnyoldalairól is szót ejt: „A barátságra való alkalmasságomat illetően egyébként nincsenek illúzióim. Kétségtelenül hűséges vagyok, de végtelenül gyanakvó. Ha úgy érzem, megcsalnak, én is gyorsan hűtlen leszek, ha úgy érzem, ejtenek, én is elvágom a szálakat, ehhez megvan a kétes értékű, nagyon is bergmani tehetségem.”
A férfi-nő kapcsolat, a szeretetéhség és a szeretetre való képtelenség, az elfojtott szexualitás torzító hatása, a féltékenység romboló szenvedélye, a pőrére vetkőztetett lélek jelenik meg a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Szemben önmagunkkal, a Jelenetek egy házasságból képsorain. Első angol nyelvű filmje, az Érintés is egy frusztrációkkal terhes szerelmi háromszög feldolgozása. 1974-ben új felfogású operafilmet rendezett Mozart Varázsfuvolájából. 1983-ban elkészítette a – leginkább önéletrajzi ihletésű – Fanny és Alexandert, majd úgy döntött, felhagy a filmezéssel.
Leánya, Eva Bergman 1945-ben, fia – aki szintén rendező lett –, Daniel Bergman 1962-ben született. Édesapja Linn Ullmann írónőnek, aki Liv Ullmann színésznővel való kapcsolatából 1966-ban született. Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, forgatókönyveket írt, és csak 2003-ban tért vissza egy tv-film erejéig. Egykori élettársa, Liv Ullmann rávette, hogy megrendezze a Sarabande-ot, a Jelenetek egy házasságból „folytatását” mutatta be 30 évvel később. Ez a film lett a hattyúdala. Farö szigetén halt meg, ahol több nagy művét is forgatta.
Több mint 60 filmet forgatott, 170 forgatókönyvet írt, számos díjat kapott, köztük több Oscart, Európai Filmdíjat, Arany Medve-díjat, a cannes-i Arany Pálmák Pálmája díjat is elnyerte.
