Az emberi emlékezet különleges dolog, természetesnek vesszük, pedig ha az agyi funkciók sérülése vagy védekezése következtében memóriakiesés lép fel, rövid vagy hosszú távra minden és mindenki idegenné válhat a környezetünkben. S. J. Watson ezt a jelenséget mutatja be a Mielőtt elalszom thrillerében.
„NE BÍZZ BENBEN!” – áll Christine Lucas naplójának első soraiban. Egy mondat, ami új a számára minden nap, egy mondat, ami felől kétségei vannak időnként – vajon ő írta-e. Egy mondat, ami csak még nagyobb zavart kelt, az amúgy is mély értetlenségekkel teli világában.
S. J. Watsonnak, a debütáló írónak már olyan jól ismert csodálói akadnak, mint Ridley Scott, aki a kézirat filmes jogaiért is harcba szállt, de Lionel Shriver, Dennis Lehane és Sophie Hannah is pozitív kritikákkal halmozta el Watsont, akárcsak a krimiíró Tess Gerritsen, aki szerint „Egész egyszerűen a legjobb debütáló könyv, amit valaha olvastam.”. Vagy ismét csak egy napló, ami olyan hollywoodi termékekhez hasonlít, mint az Idegen az ágyamban vagy az 50 első randi?
Christine minden reggel Ben mellett ébred. A férje mellett, akire nem emlékszik. Ahogy arra sem emlékszik, hogy mi történhetett vele az elmúlt napokban, hetekben vagy akár években. Újra és újra egy első, új napot él meg: odaáll a tükör elé, és megismerkedik önmagával. A tükörbe nézve nem egy fiatal nőt talál, hanem önmaga húsz évvel idősebb mása tekint vissza rá. Christine valójában 47 éves.
Az érzelmi és a fizikai sokk, amit a külső megjelenése és az ágyában fekvő férfi léte okoz, minden nap kísérti őt. Állítólag egy baleset során vesztette el az emlékezőképességét, napközben még képes tárolni a vele történt dolgokat, ám amint elalszik, úgy veszti el az összes emlékét, hogy másnap ismét mindent a nulláról kezdjen. Azaz kellene kezdenie, ha nem lenne naplója.
Az orvosa, Dr. Nash tanácsára titokban naplót kezd írni, ugyanez az orvosa minden nap felhívja, és emlékezteti a nőt arra, hol van elrejtve ez a napló. „Amit én írtam. Ezt nem szabad elfelejteni. Amit én írtam.” – szögezi le Chris, mert a napló több mint a személyes élmények összesítése, mint a pillanatok rögzítése, ez a napló jelenti Christine számára a múltját, az emlékeit. A napló maga a terápia az emlékek visszanyeréséért.
Oldalanként, lépésről lépésre, napról napra újabb s újabb elvarratlan szálak merülnek fel a napló sorai között. Az amnéziája arra készteti Christine-t, hogy kérdéseket tegyen fel magának és a férfinak, akivel együtt él az életükről, elhunyt fiukról, legkedvesebb barátnőjéről. Ben az egyetlen kapcsolata múlthoz, és Ben úgy éli az életét, mintha egy merevlemezt adatait kellene nap mint nap feltölteni, hogy felesége elméje az ébrenlét óráitól kezdve emlékekkel gazdagodjon egészen az elalvás pillanatáig, mindenben a támasza, évek óta viseli felesége „fogyatékosságát”, és évek óta minden nap elmondja neki: szereti.
Mi az oka annak, hogy Christine kételkedni kezd mindenben és mindenkiben? Mert érzi, valami nem stimmel körülötte. Vajon mi az, ami sérült agyának szüleménye és mi az, ami valóban megtörtént? Kiben bízhat? Bízhat-e egyáltalán saját értékítéletében, mikor a múlttal kapcsolatos emlékeit tekintve csak a férjére tud hagyatkozni?
A kórházban hosszú ideig dolgozott szerző képes valamire, ami átviszi át az olvasót, a pszichiátria tudományának segítségével, a vérfagyasztó thrillerbe úgy, hogy az olvasó mindvégig tiszta, képileg és nyelvileg gazdag világgal szembesüljön és azonosulni tudjon az intenzív, részleteiben kidolgozott és erős jellemfejlődéssel bíró karakterekkel. „Különleges krimi. Miután elolvastam, még órákig vibráltak az idegeim” – írta Dennis Lehane, a Vihar-sziget szerzője S. J. Watson Mielőtt elalszom című regényének ajánlójába, igen, különleges, mertWatson nyelvi kifejezésmódjának eredményeként magunk előtt látjuk a főszereplő zavarodottságát, majd a kétségbeesést és a kínt, ahogy egy szoba padlóján ül az emlékeivel, azaz fotókkal és a naplójának részleteivel körülvéve.
