„Utálnám, ha olyant kellene írnom, mint amiket olvasunk és látunk a tévékben is, hogy a jövőben csupa borzalom vár az emberiségre. Szerintem jó dolgok is várnak ránk, és remélem, azok lesznek többségben.” Ayhan Gökhan interjúja a 70. születésnapját ünneplő Nemere István íróval.
„Nemere Istvánnak hívnak, 1944. november 8-án születtem Pécsett. Nem voltak azok könnyű hetek a város számára, javában zajlott a második világháború, ráadásul én is a világra jöttem…”
Többek között Bíró Dániel, Chris Brandt, Norbert Dax, Nigel Forest, Henry Hamilton, Alissa Altamira, Daniel Florion, Stewart Harrington, Stuart Harrington, Stuart Herrington, Kiss-Béry Miklós, Richard Haack, Henry Hamilton, Kovács Gergely István, Jean-Paul Leblanc, Keira McKenzie, Maria Messina, Melissa Moretti, Vitéz Miklós, Oscar Welden, Sir Steve Morton, Lilly Seymour, Tihanyi István, T. Moward, Stefan Niemayer, S. Nording, Steve Nording, Paul Patrick, Palma Patton, Robert Repton, Steve Repton, Anton de Saint-Etienne, R. C. Smith, és Vanessa Wilmon álnéven olvashatunk Nemere Istvántól kémhistóriákat, romantikus regényeket, sci-fiket, történelmi ismeretterjesztő könyveket.
Idén a saját nevén eddig megjelent kötetek között szerepel A nádas titka – Lidércfény nyomozóiroda (Tilos az Á Könyvek Kiadó), Leszek, mint űzött vad – Zsigmond trilógia 1.; A sors rabjai – A Horthy-család regénye (Gold Book Kiadó), Az év könyve 2014, A II. világháború 10 titka (Világóceán Kiadó ) és a Nincs idő meghalni, Halj meg helyettem (Athenaeum Kiadó) címet viselő könyvek. A műfajok és történetek mesterével, Nemere István íróval Ayhan Gökhan beszélgetett.
Az idei Könyvhéten jelent meg legújabb könyve, a Lidércfény nyomozóiroda a Pagony Kiadó Tilos az Á könyvek sorozatában. Bámulatos teherbíró képességét ismerve kérdezném, hogy jelenleg min dolgozik? Egy vagy több könyvön?
Ez az az egyetlen kérdés, amelyre nem szoktam válaszolni. Lehet ez valamiféle babona – ha tényleg az, vállalom, – de már évtizedekkel korábban észrevettem: ha előre nyilatkozom egy még el sem készült könyvről, akkor azzal valami „baj” lesz: nem jelenik meg, rosszul sülnek el a vele kapcsolatos dolgok, valami félresikerül. Ami viszont a „bámulatos teherbíró képességet” illeti, ennek egyszerű magyarázata van: dolgozom. Mondhatnám, „könnyű dolga” van annak, aki szinte semmi mással nem foglalkozik, csak ír.
Miért gyerekregényt írt most? Felkérték rá, vagy már régóta a tarsolyában volt egy kalandos, kriminalisztikus gyerekkönyv megírása?
A válaszom: is-is. Néhány gyermekeknek szóló regény, illetve a belőlük írható sorozat(ok) terve legalább tíz éve van a fejemben. De hogy ezekből könyv legyen, az kell, hogy egy kiadó óhajával is találkozzon. Itt most szerencsére összefutott a dolog, a Lidércfény Nyomozó Iroda következő kötetét már meg is rendelte a kiadó. Azonban nem mindig van ez így.
Egy könyvem ötletét, amely a régebben élt magyar írók magánéletével, szerelmeivel, házasságaival, pereivel foglalkozott volna, tizenkét évig hordoztam kiadóról kiadóra, senkinek sem kellett. Aztán hirtelen jött valaki, aki lényegében ugyanezt írta meg, és arra meg valósággal lecsaptak a kiadók. Gondolom, persze, megtörtént ez fordítva is: mit sem tudva erről, én is megelőzhettem másokat, ez már csak így megy. Most is van egy ilyen nagyon aktuális ügy: több mint két éve járja a kiadókat egy ismeretterjesztő könyvem Kolumbuszról, amelyben nyugati tudósok által elvégzett genetikai, történeti és egyéb vizsgálatok alapján azt írom meg – ami Magyarországon kívül sokfelé ismert tény – hogy Kolumbusz nem olasz volt, hanem portugál, de ami ennél is fontosabb: titkosügynök, és hogy kis részben magyar származású, méghozzá az egyik, magyar földön is uralkodott király leszármazottja. A nagyanyja magyar volt, vagyis adott a szenzációs ok, amiért ezt a művet mielőbb a magyar olvasók kezébe kéne adni. Számomra ismeretlen okból a könyv már a nyolcadik kiadónál jár, miközben jobb híján a Facebook-on próbálok neki egy kis reklámot csinálni. De bármelyik pillanatban lefordíthatnak egy erről szóló amerikai vagy más kiadású könyvet, akkor nagy csinnadrattával azt fogják kiadni, és az egész média azzal foglalkozik majd, hogy lám, valójában ki is volt az a Kolumbusz?
Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy nem mindig mennek jól a dolgok, nekem sem. A könyveknek tényleg sorsuk van. A gyermekeknek szóló regénynek aktuálisnak, izgalmasnak kell lennie, hogy ezáltal a tizenéveseket az olvasás gyönyörűségére ráébresszük, ami, elismerem, igen nagy feladat. Író és kiadó és szülő és tanár kell hozzá, és még így is nehezen megy. Nekem az a legnagyobb elégtételem, amikor a szülőktől azt hallom: valamelyik könyvem vagy sorozatom késztette a gyerekeiket az olvasásra.
A regényben szereplő hősök jellemvonásait kikről mintázta? Úgy értem, a huszonegyedik századi gyerekek jelleméhez, viselkedéséhez, szokásaihoz gyűjtött anyagokat, vagy hagyta, hogy az írói fantázia rajzolja meg őket?
Inkább a fantáziámra hagyatkoztam. De az biztos, hogy manapság nem úgy kell gyermekregényt írni, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor szintén írtam ilyeneket. A mai gyerekek másképpen gondolkoznak, az életükben nagyobb szerepet játszik az elektronika, a hírközlés, a szórakoztató eszközök, a tévé, a mobiltelefon; más világban élnek. Mulatságos, de bizony már a nevük is más! Régen Laci, Bandi, Józsi, Gyuri, Erzsi, Ilus lehetett a nevük – ma viszont szinte kötelezően Sára, Bence, Kevin, Marci, Gréti, Krisztián a nevük. Jó lenne tudni, hogy újabb negyven év múlva melyek lesznek az akkor kedvelt nevek? Gyanítom olyanok, amelyek ma még nem is léteznek.
Több új, addig szokatlan téma behozatala a magyar irodalomba az Ön nevéhez kötődik. Sok könyvének témája ellen nem egyszer kikelnek az olvasók, hogy nem elég objektív, vagy túl sok ellentmondást tartalmaz, esetleg történelmi tények meghamisítása fordul elő a könyvben. Bántják a negatív olvasói kritikák? Egyáltalán figyelemmel kíséri azokat?
Figyelemmel kisérem, ahogyan az olvasók „kikelnek ellenem”, ami persze így ritkán igaz, de megesik. A legtöbb kritikát, köztük a legbárgyúbbakat is idestova tíz éve kaptam Az út Trianonba című könyvemért, amit mellesleg azóta többször kiadtak. Ez abban különbözik az utóbbi 90 év Trianon-könyveitől, hogy nem arról szól: de csúnyán és igazságtalanul elbántak velünk az ellenséges hatalmak és népek, pedig meg sem érdemeltük, brü-hü-hü, és itt az írók együtt zokognak olvasóikkal. Az én Trianon-könyvem arról szól, mit követtek el a magyar nemesek, a vezető politikai elit – különösen a Trianont megelőző hetven év alatt – a nemzetiségek ellen. Aki az ott felsorolt adatokat elolvassa és felfogja, az már csak azon csodálkozhat, hogy a nagy szakadás nem történt meg már korábban. Hát persze, hogy sok embernek égnek állt a haja ettől az eretnekségtől, viszont örömmel nyugtáztam: jó sokan örültek, mert végre valaki feltárta előttük a teljes igazságot is, nem csak a nekünk tetsző részét.
Hogy valamelyik művem túl sok ellentmondást tartalmaz? Mihez képest? És mivel mond ellent, és kinek? Egy biztos: nem a tényeknek. Akik „történelmi tények meghamisításával” vádolnak, általában az én könyveimből tudják meg, hogy nem úgy történt ez vagy az, ahogyan ők az iskolában tanulták, vagy eddig hitték, mert felültek valamilyen nacionalista propagandának, holott lényegében ez utóbbi operál hamisításokkal és hazugságokkal. Akik meg arról papolnak, hogy a műveim nem elég objektívek, azok mutassanak rá bármilyen pontra, ahol engem hamisításon vagy csaláson kaptak rajta. Talán nem véletlen, hogy negyven év alatt ilyesmi még egyszer sem fordult elő.
Legendás a munkamódszere. Hogy néz ki egy Nemere-nap?
A Nemere-nap rémisztő nap – ennyit mondhatok erről röviden. Bővebben: minden nap munkanap, reggel hattól indul az agyam gépezete, és lényegében egész nap zakatolnak a képzeletbeli fogaskerekek. Az író mindig ír, akkor is, ha nem. Az agya dolgozik, a maga sajátos módján látja és láttatja a világot. Minden látvány, esemény, hír átmegy az agya szűrőjén, hogy onnan aztán másféleképpen jöjjön ki ismét. Szövegszerkesztőn, számítógépen dolgozom, amely soha nincs semmivel összekapcsolva, oda idegen vírus nem juthat be, legfeljebb csak az agyamból… Bemennek a gépbe a gondolatok, formálom a szöveget, aztán kijön az első változat, amit még majd javítani kell. Mivel én Csongrád megyében élek immár tizenötödik éve, egy tanyán, több kilométerre a falumtól, ráadásul egy erdő közepén, hát nincs nehéz dolgom, ha koncentrálni akarok. Így megy el az idő délelőtt és koradélután, aztán egészségügyi okokból elmegyek 5 kilométert sétálni a dűlőutakon, hol erdők között, hol a vasúti sínekkel párhuzamosan, útközben találkozom őzekkel, nyulakkal, egerészölyvek köröznek lassan a fejem fölött, másféle madarak dalolnak szüntelenül. Utána hazajövök, és még vágok egy-két talicska fát, majd elolvasom a napi sajtót, újra bekapcsolom a gépet, és írok könnyebb dolgokat: cikkeket, novellákat, fordításokat. Este tévézek, jobbára filmeket, sorozatokat és ismeretterjesztő filmeket nézek. Nagyon szeretem a „hogyan készül?” és „hogyan működik?” típusú műsorokat, no és persze a történelmi dokumentumfilmeket. Este még olvasok, keresztrejtvényt fejtek „agykarbantartási” célzattal, viszonylag korán elalszom, hogy másnap hajnaltól ugyanezt tegyem, amit tegnap, tegnapelőtt, meg tíz éve és harminc éve teszek. Kívülről nézve ez unalmas lehet – minden elismerésem a feleségemé, aki már évtizedek óta bírja ezt az életmódot. Én az ő helyében nem bírnám ki. Főleg azért, mert még nem mondtam: ez a hét hét napjára igaz. Nagyritkán elutazom Budapestre a kiadói, szerkesztőségi ügyeket intézni, de tulajdonképpen ez megy mindig. Ritkán akadnak külföldi utazások is, de ott sem bírom ki pár napnál tovább írás nélkül. Nyáron a könyvkereskedők, kiadók elhívnak dedikálásokra, gyakran strandokon, ahol magam is a könyves asztal mögött állok. Más írók ilyent ritkán tesznek, de én minden egyes vevőjelölttel szóba állok, kérdezhetnek tőlem bármit, sokan csak egy kézfogásért jönnek oda, mások tíz-tizenöt könyvvel távoznak. A minap mondta egy kiadóm, aki végignézte egy ilyen dedikálós napomat – ahogyan hetvenévesen egész nap álltam és aláírtam és fotózkodtam és jókat beszélgettem az olvasókkal – hogy én vagyok az a magyar író, aki a legszorosabb kapcsolatban van az olvasóival, hisz hetente igen intenzíven találkozik velük… Lehet, hogy a sok munka nálam kényszeres, lehet, hogy munkamániás vagyok, sok minden jelző igaz lehet rám, de erre csak annyit tudok mondani: ez vagyok, ilyen vagyok, így működöm, ennek látom célját. Az ember tegye, amihez ért, és igyekezzen, hogy ebből a többieknek is legyen valami haszna.
Ön szerint mivel magyarázható, hogy jó ideje nem írnak a könyveiről? A választott műfajokat kifogásolja a kényes ízlésű magyar kritika?
Visszakérdezek enyhe iróniával: bocsánat, milyen műfajokra tetszik gondolni..? Csak azok hisznek engem „sci-fi írónak” és „krimi-írónak”, akik harmincvalahány évvel ezelőtt ismerkedtek meg a könyveimmel, ismétlem: az akkori, első műveimmel. De hát írtam én komoly társadalmi-lélektani regényeket is, még a hetvenes-nyolcvanas években is, amelyek az akkori Magvető és az akkori Szépirodalmi kiadóknál jelentek meg. Olyanok is voltak, amelyek megjelenését évekig akadályozták, gátolták (A Hegy és mások). A 80-as évek elején ki írt enyhén rejtett formában az egyetlen ideológia lélekölő uralmáról, ha nem én (Vak madár)? Vagyis azok nem írnak még rossz kritikát sem az én könyveimről, akik leragadtak a kezdeteknél. Sőt, akik már akkor is irodalomkritikusok, ítészek voltak, most kezdenek kihalni. Elmennek úgy, hogy soha nem vettek a kezükbe Nemere-könyvet. Őket nem érdekli az sem, hogy még most, a válság alatt is évente több mint 300 ezer Nemere-könyvet adnak el. Vagyis annyit, amennyit az első tíz, legjobbnak tartott mai írónktól nemhogy egy évben, de eddig összesen sem adtak el… és mielőtt azt mondaná, demagóg dolog a számokkal operálni, merthogy persze veszi a közönség a könnyű lektűröket inkább, mint az úgynevezett „nagy íróink” komoly, értékes műveit – gyorsan hozzáteszem, hogy az évi 300 ezerben benne vannak a történelmi monográfiáim, vagy éppenséggel a Horthy-család regénye is, meg a magyar múltról szóló művek és az ifjúsági regények, az ókori Egyiptom történetével foglalkozó könyveim. Itt teszek egy zárójeles megjegyzést: talán az egyetlen magyar író vagyok, aki nem az eladott példányok után kapja a honoráriumát. Ha így lenne, már Madeirán lenne egy villám és jachtom. Én egy szerény összeget kérek a kiadóktól egy-egy könyv kiadási jogáért, és utána annyiszor adják ki, ahányszor tudják és akarják. Ezért is nagyobb a példányszámom, amit a kiadó rajtam megspórol, azt nyomdára, papírra költheti. Ugyan Nemere-könyvet nem szoktak reklámozni, állami támogatást sem adnak rá soha, viszont e módszerrel több emberhez jutnak el a műveim, így jön ki az előbb említett éves mennyiség – ezért cserébe rengeteg pénzről mondok le, de így érhettem el azt, hogy eddig csak itthon 12 millió példányt adtak el a műveimből.
A történelmi könyveim egy része szakmunka, és igen sokat eladtak belőlük. Persze, könnyen beszélek én – mondhatják – mert nyolc műfajban alkotok, és mindegyiknek megvan a maga olvasótábora. A hölgyek is ide tartoznak, akik immár a hetvenedik Melissa Moretti-regénynek örülhetnek, és a sort folytathatnám. Amúgy meg Önnek igaza van, „jó ideje nem írnak a könyveimről”, merthogy az utolsó kritika egy regényemről 1986-ban jelent meg az Élet és Irodalomban, ez tényleg nem tegnap volt. Azóta semmi, egészen mostig, amikor is az említett új ifjúsági regény kapott egy nagyon jó kritikát, igaz, „csak” internetes felületen, egyelőre.
Sokszor veszélyes témákba nyúl bele. Jelenleg tervez valamilyen komolyabb, a közvéleményt megosztó, a jelenben zajló tisztázatlan ügyről könyvet írni?
Az, hogy veszélyes témákba nyúlok bele, már-már szinte normális állapotnak tekinthető. Az emberek döbbenten figyeltek fel annakidején, hogyan „mertem megírni” a KGB, a CIA, a Moszad és három-négy másik titkosszolgálat történetét, és honnan vettem az adatokat? Vagy az atomkémekről, titkos katonai akciókról mit tudhattam meg? Nem árultam el nekik, honnan tudom. Ahogyan azt sem, hogy a most megjelent „Bio-titkok” miatt miért fognak felháborodni az ál-környezetvédő szervezetek és az élelmiszeripar nagyjai, nem csak magyar földön. Bizony fájó leleplezések vannak abban is. Hogy aztán a jövőre nézve milyen hasonló lépéseket, azaz könyveket tervezek, egyelőre maradjon az én titkom.
Újságcikk is inspirálta már írásra. El tud mesélni egy ilyen esetet?
Újságcikk hatására írtam már novellát, sőt írtam regényt is. A Kiált a csend, vagyis az agysérült kisfiúról és apjáról – aki kétségbeesetten próbálja őt felnevelni – szóló könyv alaptörténetét, a valós esetet egy olasz hetilapban olvastam, és abból kerekítettem ki a hosszú történetet.
Kiket tekint írói példaképeinek, akiktől a legtöbbet tanulta?
Veszélyes dolog példaképeket választani, hiszen aki így tesz, akarva-akaratlanul is igyekszik majd hasonlítani a példaképéhez, főleg a stílusában. Én ettől erősen ódzkodom. Gyermekként rengeteget olvastam, megtetszett sok író, a magyarok közül Mikszáthot tartom a legtöbbre, és egy olyant, akit ma alig ismernek: Herczeg Ferencet, no és Gárdonyit. A külföldiek közül a nyolcvanas években itthon sokan Graham Greene-hez hasonlították az írásaimat. De hogy válaszoljak a kérdésre: szándékosan nincs példaképem. Nem akarok senki epigonja lenni, vagyok inkább én magam, olyan, amilyen.
Az irodalmi élet sose vonzotta? Írókkal összejárni, közös felolvasások, könyvbemutatók etc.?
Úgy vélem, az írás magányos műfaj. Írókat összehozni csak azért, mert mindnyájan egy szakmában tevékenykednek, fölösleges. Festők még csak rendezhetnek közös kiállítást, és arra is volt példa a történelemben, hogy két-két író együtt írt, de csak ennyi, nem több. Vajon összehoznak zeneszerzőket a közönség elé, hogy beszéljenek a zenéjükről? Azt hallani kell, az író műveit meg olvasni, lehetőleg egyedül, hogy mindenki maga dolgozza fel, amit a betűk sorával kapott. Van néhány barátom, nem is okvetlenül kortársaim a mai írók között, akad feleannyi idős is, mint én. Ha találkozunk, beszélgetünk, ennyi. Akit ugyan még a pártállami időkben, de nyolcszor egymásután nem vettek fel az akkori Írószövetségbe, az miért keressen szervezett kereteket? Már a nyolcvanas években megírtam az ÉS-ben, hogy Írószövetségre nincs szükség, ez egy sztálini, szovjet struktúra egészségtelen maradványa. Könyvbemutatóra, ha az enyém, természetesen elmegyek, sőt nagyritkán másokéra is, akiket jó ismerősöknek, ha nem is kifejezetten barátoknak tekintek. A felolvasásokat erőltetett tizenkilencedik századi ötletnek tartom, idejét múlta az is. Viszont az én „irodalmi életem” a műveken túl abban áll, hogy ha meghívnak író-olvasó találkozóra (évente kb. harmincra) akkor természetesen elmegyek az ország legtávolabbi, legkisebb falujába is.
Több helyen nyilatkozta, hogy az internetet nem használja, de több ezer tudományos és történelemkönyve van otthon. Miből gondolja, hogy a szakkönyvekben olvasott információk és tények megfelelnek a valóságnak? Miért bízik azokban jobban?
Lesújtó véleményem van például a Wikipédiáról: még nem találtam benne pontos adatokat. Nem véletlen, hogy amerikai egyetemeken már tiltják is a diákoknak, hogy esszéíráshoz, feladataik megoldásához onnan merítsenek. Az internet jó dolog, néha (pár hetente egyszer, ha összegyűlik sok megnéznivaló) én is használom, de nem viszem túlzásba. Az olyan adathalmazok, amelyekbe szinte bárki bármit beletehet, veszélyesek, hisz hibákat hirdethetnek. Egy könyvet a megjelenése előtt, pláne ha az szakmunka, azért átnéz néhány ember, akinek éppen az a szakmája. Az internetre bármi felkerülhet, és fájón tapasztaltam meg, hogy rólam is fent vannak hamis információik, amiket maga a Google helyezett ott el, de az egy állam az államban, meg nem fogható, tiltakozásokra nem reagál, az ügyfeleket semmibe veszi. Nem csoda hát, hogy amikor például a 27 kötetes „Magyar Királyok és Uralkodók’” című sorozatot írtam (négy különböző álnév alatt, mert a kiadó is attól félt, hogy a történészek megtámadják a sorozatot, ha kiderül, hogy egy „sci-fi és krimi-szerző” műve…), vagy a folytatását, a királynéinkról szóló 13 kötetet, bizony ki sem nyitottam az internetet, és lám, egészen jól meg lehetett írni ennyi könyvet manapság a legmodernebbnek tartott forrás nélkül is. Ráadásul így biztos lehetek abban, hogy a 40 kötetben nem követtem el komolyabb hibát.
Sokan Önt optimista, a dolgokat derűvel szemlélő embernek tartják. A világ azért rengeteg veszélyt tartogat, klímaváltozás, mélyszegénység, háborúk, utóbbihoz elég a szomszédba mennünk. Ezek tudatában is képes megőrizni az optimizmusát? Utópisztikus regényt nem tervez írni? A világ 2050-ben vagy ehhez hasonlót?
Tisztában vagyok a veszélyekkel, persze nyilván én sem tudok mindenről. Optimizmuson ettől függetlenül töretlen. Szoktam mondani: nem kunszt jó időben optimistának lenni – akkor legyünk azok, ha nagy baj van! Az emberiség eddig mindig kihúzta a fejét a hurokból, sokszor tényleg csak az utolsó pillanatban, most sem lesz másképpen. Ugyanakkor ne feledjük, sok veszély nem akkora veszély, amekkorának hisztérikusan kikiáltják, viszont mások, amelyekről hallgatnak, nagyobb bajt okozhatnak. Klímaváltozás tényleg van, de ez ciklikus folyamat, az elmúlt hatszázezer évben, amire a leletek alapján tudományos rálátásunk van, már sokszor volt ennél nagyobb baj is, pedig akkor emberek még nem éltek ezen a bolygón. Röviden: nem az emberek termelte széndioxid okozza a felmelegedést, hanem a felmelegedés miatt van több széndioxid a levegőben. Érdekes, hogy az erről összegyűjtött, a világ más részein is csak részben ismert adatokat, bizonyítékokat feltáró klímablöff-könyvemet sem vállalja egy magyar kiadó sem… Szerintem komolyabb bajt okoz majd a víz hiánya, amit már harminc évvel ezelőtt előre jeleztem egy, a vízháborúkról szóló, és akkor még „fantasztikusnak” elkönyvelt regényemben.
A mélyszegénység sokkal közelebbi és fájó gond, ez hamarosan azok nyakába szakad minden tragikumával és erőszakos hatásaival együtt, akik ma nem hajlandók ezt tudomásul venni. A bajok listáját sokáig sorolhatnánk. Egy kiadónk a század elején kért tőlem egy regény arról, hogyan hal a világ fagyhalált, meg is írtam („2015: Jégkorszak”), ám mint látjuk, azóta nem a hideggel, hanem a hőséggel riogatnak minket, meglehetősen alaptalanul és hamis okokra hivatkozva. Lesz ez még másképpen is! Nem tervezek utópisztikus regényt – amit a következő századokról gondolok, megírtam jó régen a kilenckötetes sci-fi családregény-sorozatomban. Utálnám, ha olyant kellene írnom, mint amiket olvasunk és látunk a tévékben is, hogy a jövőben csupa borzalom vár az emberiségre. Szerintem jó dolgok is várnak ránk, és remélem, azok lesznek többségben.
Ayhan Gökhan
Átjáró
Fotók: nemere.hu, Szöllősi Mátyás, Cultura
