A The Guardian szerint „Shamshie szenvedélyes kíváncsisága a birodalmak fejlődésével, hanyatlásával és bukásával kapcsolatban igazán élvezetes olvasmánnyá teszi a könyvet.”
„Megindító történet szerelemről és árulásról, nagylelkűségről és brutalitásról, szereplői sokáig kísérik az olvasót.” (Financial Times)
Ritkán áll módunkban a történelem egy adott szakaszát két ennyire ellentétes nézőpontból szemügyre venni. A nagy háborúban Kajjum a brit hadseregben harcol, de sebesülése után az indiai erőszakmentes mozgalom híve lesz. Vivet eleinte csak a régészet és főleg a vonzó Tashin bej érdekli, de ahogy a történet eseményei sűrűsödnek, egyre jobban megérti és képviseli azt a nézetet, hogy egymás kultúráját tisztelni kell, védeni, akár a saját kultúránk ellenében is. A világ éppen attól lesz élhető hely, ha a különbségek nem ellentét forrásai, hanem a közös kincsestár egyformán felbecsülhetetlen darabjai.
A huszadik század első felében járunk, de visszanyúlunk a perzsa Dáriosz idejébe, a régészek egy abból a korból fennmaradt, csodálatos fejéket keresnek. Az indiai Kajjum és az angol Viv két szálon futó, össze-összetalálkozó ikertörténete mégsem csak a szépirodalmi igényű forrásmunkák palettáját gazdagítja.
Barangolunk Pesavárban, járunk a Mesélők utcáján, hallunk versbe szedett legendás történetet, látjuk a piacot, tanúi leszünk emberi sorsoknak, gyerekek tudásért, nők emberi jogokért folytatott küzdelmének. És annak is, hogyan mészárolják le a brit katonák az erőszakmentes mozgalom híveit, aztán hogyan vonulnak ki az országból. Figyeljük a pakisztáni nemzeti hőst, a határvidék Ghandiját, aki nem akarja, hogy Pakisztán önálló állam legyen, mert fontosabbnak tartja, hogy India egységes maradjon. Érezzük a piac fűszeres illatát, az olajfákkal párbajozó szellőt.
Részlet Kamila Shamshie: Istent a kőben című könyvéből.
„Az órát az egyik orvos csatolta fel a csuklójára minden magyarázat nélkül a kórházhajón, amivel Brightonba hozták. Eldöntötte, hogy Kalamnak ajándékozza, ahogy lassan a kapu felé közeledett és minden nyitott ablakra felsandított, hátha valamelyikben megpillant egy ismerős alakot, ahogy kihajol és rá vár. Annyira a felső emeletekre koncentrált, hogy nem vette észre az őrbódét, és majdnem besétált a nyitott kapun. De a bódéban álló férfi – egy fegyverzett rendőr – ráparancsolt, hogy álljon meg, és azt kérdezte, mit akar.
– Kajjam Gul naik vagyok. Azért jöttem, hogy lássam Kalam Khán szipojt.
– Nincs látogatás.
– Mikor jöjjek vissza?
– Nincs látogatás.
– Azért, mert vasárnap van?
– Nem, azért, mert nincs látogatás. Egyik nap sem. Soha.
– A barátom itt fekszik bent. Vipersnél harcoltunk. A 40. patán ezredben.
– Nincs. Látogatás.
– Tiszt vagyok a 40. patán ezredből.
– Ettől még ugyanúgy le fogom tartóztatni, ha nem megy innen.”
„Író csak úgy lehet az ember, ha azt feltételezi, hogy létezik olyan olvasó, aki többet tud nála a regénye minden részletéről – még arról is, hogyan kell megírni egy jó mondatot –, és neki írja a könyvet.” Kamila Shamshie gyűlöli a fölényes hangot, de feladatának tartja, hogy írásai segítségével állást foglaljon közügyekben.
A pakisztáni származású angol író 1973-ban született Karacsiban. Családjában a negyedik – női – írónemzedéket képviseli. Amerikában tanult, 2007-től brit-indiai kettős állampolgár, egyszerre „áruló és elárult”, ahogy azt írta magáról. Szülőföldjét „élete vásznának” nevezi, az Istent a kőben a hetedik könyve, 2015-ben jelölték érte a legjobb történelmi regényért járó Walter Scott-díjra.
Kamila Shamshie: Istent a kőben, Fordító: Cziczelszky Judit, Terjedelem: 344 oldal
