„Az ország legjobb hóhéra” valójában boldogtalanság-történetek füzére. A huszonkilenc elbeszélésben rendszerint egyetlen helyzeten belül bomlik ki a cselekmény.
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
„A pokol: a másik ember.” – mondta Sartre a Zárt tárgyalásban. „Ezek emberi gesztusok, ez nem a pokol.” – válaszol, mentegetőzik 2015-ben Szvoren Edina a Csonka, jól sikerült című novellában. A borító hátlapjára is kinyomtatott idézet körülbelül jelzi, mire számíthatunk, ha végiglapozzuk az írónő új novelláskötetét: Szvorent az emberek között feszülő viszonyhálók érdeklik, s a viszonyok nyomasztó hétköznapisággal, csendes elkeseredettséggel és atomizált magánnyal átitatott dágványát csorgatja lassan az olvasó arcába. Szintről szintre, színről színre.
Az ország legjobb hóhéra valójában boldogtalanság-történetek füzére. A huszonkilenc elbeszélésben rendszerint egyetlen helyzeten belül bomlik ki a cselekmény: a novellák rövidek, de szerteágazóak, s bennük minden mondatnak, szónak ólomsúlya van. Emiatt elolvasásuk a röpke terjedelem ellenére idő- és figyelemigényes, szó szerint megizzaszt. Szvoren lelki toxikózissal szennyezett emberi kapcsolatokat analizál: írásaiban a családtagok, barátok, munkatársak között áthidalhatatlan távolságok tátonganak, hierarchia-felhőkarcolók épülnek, láthatatlan, masszív falak meredeznek. És ezek – az elidegenedés, a magány, a falak között-mögött megágyazott vackok – jegecesedtek szinte észrevétlen módon és jól látható átmenet nélkül az emberi faj természetes létállapotává.
Szvoren nagyon ügyel a megfogalmazás mikéntjére. Rettenetes súlyt, többtonnányi lelkekre telepedett sittet igyekszik elhordani, napvilágra lapátolni, és ehhez a nehéz vállaláshoz különleges nyelvi erőt birtokol.
A helyszínek: munkahely, kerti parti, sörkerti lugas, edzőterem, színház, strand, kórház, régi kopott lakás. Mind belakottak, ismerősek, otthontalanok. A lapokból árad a szürke mindennapok vigasztalan derengése. Minden novellában valaki más bőrébe varrjuk magunkat, a történetek a boldogtalanság-tematika új s új variánsát kínálják. A szereplők szociológiai hovatartozása nem mindig körülhatárolt, de valószínűleg a munkásosztálytól a (felső)középosztályig a társadalom széles spektruma képviselve van. A karakterek sokszor testi vagy mentális defektusok, másságok szomorú hordozói. Siketek, némák, rögeszmés-kényszeresek, haldoklók, leszbikusok, látens pedofilok, meddők, öncsonkítók, gyilkosok, bulimiások, vagy csak boldogtalanok egy-egy élethelyzetével szembesülhetünk. A szereplők kényszerűségből élnek, dolgoznak, vagy lépnek interakcióba más emberi lényekkel, de akkor sem tudják igazán, ki az, aki velük szemközt ül, ha a fiukról, az anyjukról, a szerelmükről, a testvérükről van szó.
A barátok sosem lehetnek egyenlők, az egyik mindig jobban ragaszkodik. „A barátnőm nem akar velem egy padban ülni.” (Limanova tér). A szülő-gyerek kapcsolatok diszharmonikusak, feszengők, tele szégyennel, vagy a szégyentől való félelemmel. „Anyám meghívott minket vacsorára. Mióta az öcsém meghalt, az érintkezésünk jó szándékú, de üres. Hébe-hóba suta kísérletet teszünk a kapcsolatunk helyreállítására, de azután csak harapdáljuk a szánkat.” (Csonka, jól sikerült). „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott.” (Munkanéven ember). „Nem tudom, mi lehet az üzenete annak, hogy az ismerőseim, a szerelmeim, a szüleim mind megismerkedésünk előtt élik virágkorukat.” (Ida néni hegedűszín haja). „Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk.” (Anyánk teleszkópos élete). “Anyám épp akkor lépett ki a szobából, amikor meg akartam nézni magam a tükörben. (…) Legszívesebben belecsaptam volna az üvegbe ott, ahol az arca volt.” (Dánék).
”Szigorúak a szüleink. A zsebpénzünk heti ötezer forint per koponya. Heti egyszer szkájpolunk, mindjárt a vasárnapi ebéd után” – írja a Maruzsálem tizennyolc éves, szüleitől távol élő narrátora: lakótársa, nyolcadikos húga önsanyargató bulimiás kiskamasz. „Apám azt kiabálta a második emeleti ablakból, amikor elrajtoltunk, hogy tohonya disznó vagyok. Nem lettem volna utolsó, ha nem mondja ezt” – emlékezik a fiú másutt. Az érzelmek hatalmi struktúrákra épülő ambivalenciájára néha nagyon egyszerű, mégis emlékezetes mondat mutat rá: „Láttam, hogy fél tőlem, de azt is láttam, hogy szeret.” (Járni lehet a tetején).
A nyílt krízis, a valódi konfliktus az, ami hiányzik Szvoren Edina történeteiből: a viszonyok ilyenek voltak, vannak és lesznek, a változás, a változhatóság, a „másmilyenné lehet” illúziója nélkül. Az emberek nem elhidegültek a másiktól, a kapcsolatok nem kihűltek, nem az idő koptatta őket el, hanem létrejöttük pillanatától fagyosak, mert ilyen a természetük. A kétségbeesett nők üvegcseréppel vagdossák a karjukat. A férjek ignorálják az asszonyt, aki mellettük él. A gyerekeket megütik, szavakkal kínozzák, a csecsemőt sírni hagyják, a nőt csak akkor engedik kisbabája közelébe, ha szoptatni kell. Ezek a tragikus események azonban kaméleon módjára, lehangoló természetességgel simulnak bele a világ „normális” rendjébe.
Szvoren a boldogtalanság-történetek sorai közé sokszor váratlan, meghökkentő mondatot fűz, mely hirtelen megvilágítja, más fénytörésben mutatja szereplője gondolatait, emlékeit, vagy egy félmondattal érzékelteti életének valamely epizódját. Olyan megfigyelések ezek, amihez éles szemre, igazi írói érzékenységre van szükség. „Az utcákat szép és nemes dolgokról igyekeznek elnevezni, fákról, szabadságról, madarakról, pedig léteznek fák, amikre fölkötik magukat az emberek, és a szabadság meg a madarak csőre sokakat tönkretesz.” (Trifánné, kedves). „Lem mögém somfordált, és hozzám simul, mint ínyvérzős napokon.” (Csonka, jól sikerült). „Elővette a könyvét, kihúzta a barátnőjétől kapott könyvjelzőt, és olvasott. Dosztojevszkij?, kérdezte a férjem. Csak bólintott a lányunk, és föl se nézett, pedig nem én tettem föl a kérdést. Emlékszem, minden házba benyitott, amikor kisgyerek volt.” (És én?) „Soha életemben nem láttam még ilyen hosszú körmöket. Soha életemben nem történt velem semmi, ami először történt volna meg. Volt, ami ötször, és volt, ami kétszer – de először soha semmi.” (Járni lehet a tetején). „Nem volt erőm levetkőzni, és arra gondoltam, hogy személyiségvonás.” (Aloé vera).
A novellák általában a narrátorra fókuszálnak, és/vagy azon kívül egy másik kiemelt szereplőre, de néhány mondattal tömören és érzékletesen világítanak rá más sorsokra, kapcsolódó vagy idegen viszonyokra is. „Ha apám hazaindul a szülővárosomba, az erkélyről integetek utána, a pumpás szomszéd pedig a konyhájából leskelődik.” (A. úr és A. kisasszony). „Tudtuk, hogy Decsi évek óta vágyik egy fából készült pengetőre. Mikor csere útján végre hozzájutott egy faerezet-imitációs műanyaghoz, az anyja állítólag ripityára törte egy merőkanállal.” (Szegény mókusarcú Decsi). Ugyanezen novellában a segédedzők – akik „állásukból elbocsátott csónakház-felügyelők meg uszodai kabinosok” – kilopják a dzsúdózó fiatalok kabátjából a zsebpénzt, sőt a narancsos pezsgőporokat is. Szvoren hasonlatai, metaforái szinte kikényszerítik, hogy újra és újra elolvassuk a mondatait. „Vastag falában buta emberek szeméről mintázott ablakok.” „Az elégedetlenség hajnalra keményre dermed, és járni lehet a tetején.” „Ködpamacsok szúródtak a bokrokra: akkorák, mint a jubileumi lángosok.” (Járni lehet a tetején). „Szürke metszőfogaim egymásra csúszott tetőzsindelyek.” (Munkanéven ember). “Ha csinosabban öltözködnék, a végtagjaimról nem nagymama konyharuhába tekert ezüst evőeszközei jutnának eszébe.” (A. úr és A. kisasszony). „A konyha pepita csempés, mint a kétperces eksztázisok.” (Rend). Az elbeszéléseket össze is kötheti egy-egy elem, például többször feltűnő szereplő, falon át hallgatott csecsemősírás, a sport, a pokolban és mennyországban hívők visszatérő motívuma, vagy a hat novella témájául szolgáló Kinderszenen (Jelenetek a gyerekkorból). A zárómondatok is odasuhintanak rendesen, különösen a Dolgos ujjaid, a Limanova tér, vagy a Szegény mókusarcú Decsi zárlata emlékezetes. Erős a novellák címe, sokáig lehet töprengeni kapcsolatukon a hozzájuk rendelt szöveggel (Miért nyerítenek a gyerekek?, Csonka, jól sikerült, És én?, Járni lehet a tetején, Dolgos ujjaid).
Szvoren történetei nem letagadhatatlanul közép-európai történetek: olvasásukkor nem elevenedik meg a szemünk előtt sem a budapesti mélyvilág, sem a manapság előszeretettel ábrázolt magyar vidék. Akkor mégis a pokolba merültünk volna? Talán nem, legalábbis nem a legmélyebb bugyrába. Hisz Az ország legjobb hóhéra lapjain vázolt élethelyzetek többsége számunkra is megélt-megszenvedett, lélegző élményanyag. Élet, egyfajta. Mégis szeretnénk hinni benne, hogy másmilyen élet is létezik: meglehet, valahol máshol van.
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra, Magvető, Budapest, 2015, 185 oldal, 2990 ft
Hegedüs Barbara
