„Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” – Dragomán György jellemzése Totth Benedek Holtverseny című könyvéről sokat elárul.
Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében.
A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.
(Részlet a regényből)
Hanyatt fekszem az ágyamban, és alfában gyakorolom a bukófordulót, amikor üvölteni kezd a Sabotage a Beastie Boystól, és elönti a testemet az adrenalin. Miután leesik, hogy a mobilom szól, oldalra fordulok, és tapogatózni kezdek az ágy mellett a padlón. Végül a pólóm alatt találom meg, a cipőmben, valahogy odakerült az éjjel. Felveszem, Bója az, unja magát, és le akar menni a termálba. Nem vagyok még teljesen magamnál, ezért aztán ahelyett, hogy elküldeném a picsába, megbeszélem vele, hogy húsz perc múlva találkozunk a régi mozi mögött. Bóját, legalábbis a hangja alapján, egyáltalán nem viselte meg a tegnap esti buli. Nem emlékszem minden apró részletre, meg ezek az éjszakák amúgy is elég egyformák, de az biztos, hogy sikerült rendesen szétcsapni magunkat. Kinyomom a telefont, és megpróbálom kinyitni a szememet, de túl korán van, meg a redőnyt is elfelejtettem leereszteni az éjjel.
A belváros ilyenkor egy Walking Dead díszletre emlékeztet. Csak a főutcán van egy kis mozgás, néhány tricikliző kisfiú visítozva kerülgeti a zombijelmezben kukázó hajléktalanokat, amúgy ijesztően üres minden. Bója kitalálja, hogy kanyarodjunk el a Fehér Orrszarvú felé, mert valakitől azt hallotta, hogy kurva nagy balhé volt előző éjjel. Én már inkább az uszodába mennék, de semmi kedvem egyedül mászkálni, úgyhogy végül Bójával tartok.
