Toxikoma

Szerző: Kibelbeck Mara / 2012. május 24. csütörtök / Szubkultúra, Könyvvilág

„Nem éreztem, hogy figyelnek. Hogy beszélnek rólam. Hogy lebuktam. Még akkor sem, amikor a színház büféjében a kelkáposzta főzeléket eszegettem. Iszonyatosan be voltam állva. Olyan lehettem, mint egy lajhár. Vagy még rosszabb. A napon megerjedt gyümölcsök levétől belassult lajhár. Vagy még rosszabb. Egy drogos lajhár.” Szabó Győző önvallomása toxiról és kómáról.

Olyan különcként kezelt figura volt, mindenki felnézett rá, miközben valamilyen megmagyarázhatatlan empátiával szerettük, olyannak, amilyen volt. Időnként a háta mögött összesúgott a felvételvezető a rendezővel, majd mi szerkesztők a producer, Bányai Gábor hathatós közreműködésével igyekeztünk elsimítani a konfliktusokat. Meggyőződésem, hogy ő maga észre sem vette akkoriban, kik és mik zajlanak körülötte. Szabó Győző nem kedvelte, ha előre megírták számára az amúgy improvizációra épülő gegműsort; abban a pillanatban, hogy a fények felvillantak, a kamera pedig pásztázni kezdte, ő maga kezdte (át)írni a szövegét. Kollégái, akik igyekeztek a megadott szöveget felmondani, kénytelenek voltak követni őt. Persze, kacagás lett a vége. Ilyen volt Szabó Győző a Tv2 csatornájánál a tévés felvételek alatt több mint tíz évvel ezelőtt.

Végzettségét tekintve ugyanis nem színész, hanem reklámgrafikus, a Képzőművészeti Főiskolán végzett. Főiskolás évei alatt plakátragasztó is volt és csapos. Ez utóbbinak köszönheti a színészkarrierjét. Vajdai Vilmos ajánlására került a Tilos az Á-ba „csaposnak”, ahol közösen megalakították a Tilos az Á performance színházat, a Táp Színház elődjét. Aztán a pultnál iszogató színészek felfigyeltek a tehetségesen bohóckodó fiúra. Első színházi szerepét Csányi Jánostól, a Bárka Színház igazgatójától kapta. Majd bekerült a Katona József Színházba. Esténként játszott, napközben iskolapadban ült, szabad perceiben együttesben zenélt, tévés szerepeket vállalt. A színházban megint csak felfigyelt rá valaki, mégpedig Herendi Gábor, aki kiválasztotta a Valami Amerika című film egyik főszerepére. A siker megállíthatatlannak látszott. Az improvizáció ma is mindennapjai része; a Beugró sikere önmagáért beszél, de vendégszereplőként fellép a Nemzeti, Merlin, az Örkény, a Kolibri, a Játékszín a Katona József és a Centrál színházakban, és otthonra lelt a Weöres Sándor Színház állandó színészeként.
Minden oka megvolt rá, hogy higgyen a sorsszerűségben, hiszen ahogy eddig sem tervezte azt, ami bekövetkezett az életében, a továbbiakban is váratlanul történetek vele a dolgok. Váratlanul került Bozsik Yvette táncszínházával is Honkgonkba, mert valaki megbetegedett, de sikeresen beugrott helyette. A színház fontos része ugyan életének, de nem csak a színház az élete. Szereti a jó motorokat, a kalandozásokat, utazott Thaiföldön, művésztelep építésében segédkezett Ghanában, ha teheti, csavarog Itáliában.

Nem akarod, hogy drogos legyen a fiad? Függő a lányod? Vagy te magad szeretnéd tudni, megéri-e tisztának maradni? Szabó Győző ezekre a kérdésekre is válasszal bír: nemrég megjelent Toxikoma című könyvében felkavaró őszinteséggel meséli el, őszinteséggel és olykor ijesztő részletességgel ír arról, hogyan darálta be először a fű, majd az ópiátok, és végül a legalattomosabb gyilkos, a heroin, mennyire kalandos az út a pokolba – visszafelé viszont annál gyötrelmesebb.
Drogvallomásról van szó, így megtudhatjuk, hogyan hamisított receptet, hogy nyugtatókhoz jusson, hogyan tartotta a kapcsolatot a dílerekkel, hogyan váltogatta a drogtanyákon a nőket, hogyan járta órákon át belőve a várost a haverokkal, és micsoda pokoli fájdalmakat élt át, mire megszabadult függőségétől.
„A pokoljáráshoz tiszta lélek kell és naivitás, épp olyan, mint a fiatal Szabó Győzőnek volt. Ilyen pakkal lehet igazán hosszan haláltáncot járni. Győzőé egy példátlanul szép és fölemelő élettörténet, mely nem a karrierről, hanem az esélyről, a reményről, a mélységről szól. Vannak jelei a lélek mögül.” – szól Grecsó Krisztián író, szerkesztő ajánlása, de vajon mik ezek a jelek.
Győző sokáig a könnyed és a kemény drogozás határán evickélt, sosem olyan drogokat fogyasztott, amitől megőrül az ember, próbálta magát mindig kontrollálni. Előfordult, hogy színpadon is a szerek hatása alatt állt. „Ennek ellenére is volt egy pont, amikor elveszítettem a kontrollt és négy évig nem találtam vissza.” A színész nem egy barátja halt meg a kábítószer miatt, de soha nem gondolt arra, hogy ő lesz a következő. Könyvében bevallotta, sok hülyeséget csinált azért, hogy megszerezze a drogot, és sokszor előfordult, hogy bedrogozva forgatott. Mégsem bánt meg semmit, nem szégyelli magát, és nem is kér emiatt bocsánatot.

Médiafelhajtás, önvallomás vagy gyógymód? Mindegy, mi a válasz. Lejövős könyvről van szó. Egy közszereplő a magánéletét is érintve, olyan témát hozott szóba, a művészieskedés teljes elkerülésével, amit mind a mai napig, hol riogató eszközként, hol tabuként használnak.
„Nem éreztem, hogy figyelnek. Hogy beszélnek rólam. Hogy lebuktam. Még akkor sem, amikor a színház büféjében a kelkáposzta főzeléket eszegettem. Iszonyatosan be voltam állva. Olyan lehettem, mint egy lajhár. Vagy még rosszabb. A napon megerjedt gyümölcsök levétől belassult lajhár. Vagy még rosszabb. Egy drogos lajhár. A tányér fölött sztondulva tépegettem a kenyeret. Bele a főzelékbe. Láttam már, mikor valaki ilyet csinált. Minimum ötven évvel idősebb, mint én. És most Győző, a betépett nyugdíjas lajhár ül a büfében és eszeget. Két falat között persze tartom tempót. Percekig pihenek. Végül is nem sietek. Lassan elfalatozgatok, és közben utazom valahová. Legbelül. Aztán újra valami kis főzelék. Fincsi. Rágörnyedve a tányérra, néha résnyire kinyitom a szemem. Nem vagyok egyedül. Nahát, észre se vettem, hogy van még valaki rajtam kívül a helyiségben! Ráadásul engem néz. Szánakozva néz. Nem mond semmit, csak figyel. Ő is tudja. Ha eddig nem tudta, most már biztosan.”

Hogy miért tárja fel titkait Szabó Győző, a közkedvelt színész, médiasztár? Állítólag (ő írja) azért is beszél múltjáról, hogy ezzel felhívja a figyelmet a megelőzésre. Állítja, ha őt 11 éve nem viszik elvonóra, meghalt volna. Akkor megfogadta, többé nem használ ilyen szereket. Ahogy Dr. Csernus Imre pszichiáter, Szabó Győző orvosa írja ajánlójában: „Te, Győző, nagyon hálás vagyok neked! Azért is, hogy ott voltam veled az osztályon, meg azért is, hogy most ezt a pár sort én írhatom a könyvedben. Ja, meg az életnek!”

Lehet, hogy egyszer lakókocsival nekivág a nagyvilágnak. De nem tervezi. Ez is csak sorsszerűen fog megtörténni vele. Most épp könyvet írt.