„…ha Rómából Jeruzsálembe akarsz menni, indulj el délnek, és útközben kérdezősködj.” Képzeletünket sosemvolt földek és helyek népesítik be, a hét törpe kunyhójától a Gulliver által felkeresett szigetekig, Salgari indiai útonállóinak templomától Sherlock Holmes Baker Street-i lakásáig.
Kitalált, de az emberek által mégis valóságosnak hitt helyszínek, többek között Atlantisz, Eldorádó vagy Lemuria történetét vizsgálja a 86 éve, 1932. január 5-én született Umberto Eco A legendás helyek és földek története című kötete, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelentet meg magyarul.
A kötet Umberto Eco negyedik albuma, amely egy sorozatba illeszkedik A szépség történetével, A rútság történetével és A lista mámorával, gazdagon illusztrált, 480 oldalas könyv. Klaniczay Gábor történész szerint a négy munkát hasonló felépítésük mellett Ecónak az az enciklopédikus igénye köti össze, hogy „a tudás mindenségét egyfajta rendszerbe foglalja”. Az egykor elképzelt helyek kutatása a hatvanas-hetvenes években vált különösen népszerűvé a történetírás számára, a mentalitástörténet részeként – idézte fel.
Képzeletünket sosemvolt földek és helyek népesítik be, a hét törpe kunyhójától a Gulliver által felkeresett szigetekig, Salgari indiai útonállóinak templomától Sherlock Holmes Baker Street-i lakásáig. Többnyire tudjuk persze, hogy ezek a helyek költők és írók fantáziájának a szüleményei csupán. Az emberiség azonban már a legősibb idők óta álmodozott olyan, valóságosnak tartott helyekről is, mint Atlantisz, Mu, Lemuria, Sába királynőjének földjei, János pap országa, a Boldog Szigetek, Eldorádó, a végső Thule, Hyperborea és a Hesperidák országa, a Szent Grál rejtekhelye, a Hegyi Öreg asszaszinjainak sziklaerődje, Eszem-Iszom-ország, Utópia szigete, a Salamon-szigetek és az ismeretlen déli földrész, az üreges Föld belseje, vagy Agarttha titokzatos föld alatti birodalma. E helyek némelyike csupán elbűvölő legendákat és kötetünkben is látható pompás ábrázolásokat ihletett, mások a titokvadászok képzeletére hatottak, megint mások pedig utazásra serkentettek, így téve végül valóságosan is új, ismeretlen földek felfedezőivé az illúziók kergetőit.
Sajó Tamás művészettörténész, a kötet fordítója szerint Eco nem egyszerűen a mesés földekről írt, hanem csakis azokról, amelyek létét valamiért komolyan vették az emberek. A szerző kronologikus sorrendben haladt, így vette végig Odüsszeusz bolyongásaitól és Atlantisz platóni mítoszától kezdve a középkori Grál-történeten át Joyce Ulyssesének színhelyeiig vagy Dan Brown világáig a kitalált helyszíneket és az azokkal kapcsolatos képzetek alakulását.
Érdekes szembesülni azzal, hogy Skandináviától Japánig hányféle földrajzi helynek próbálták megfeleltetni a homéroszi világot, de a legendás földek történetei nemcsak bolondos ötleteket ihlettek, elég például arra gondolni, a nácik hogyan értelmezték az Ultima Thule vagy a hiperboreusok mítoszát – figyelmeztet Eco könyve.
Klaniczay Gábor elmondása szerint néha nem egyszerű elválasztani, hogyan keveredtek az őszinte vagy naiv hiedelmek a tudatos megtévesztéssel. Könyvében a hazugság szót Eco nem írta le, talán mert túl egyszerű lenne ezeknek a témáknak a történeti elemzésére, inkább arra törekedett, hogy rendszerben lássa, a hiedelmek és legendák hogyan épülnek egymásra.
Mint Sajó Tamás megegyezte, a kötetben szereplő történetekben nem az érdekelte Ecót, hogy igazak voltak-e, hanem hogy kik és miért tartották igaznak azokat, hiszen a hazugságok vagy képzelgések következménye gyakran valóságos volt. Noha Eldorado vagy János pap országa sosem létezett, mégis sokan eredtek a nyomába, végül jelentős földrajzi felfedezéseket téve – emlékeztetett. A fordító kiemelte: minden fejezetet szöveggyűjtemény zár az adott témáról szóló rövid forrásokkal, ahogy fontos forrásként működnek az illusztrációk is, amelyeket külön szerkesztőgárda választott ki.
