„Az érdekelt, hogy mi történik, ha négy tinédzser egy töksötét helyen találja magát minden nélkül. Se telefon, se kocsi, se iratok, se pénz, se semmi.” Váltságdíj nélkül c. ifjúsági regényének megjelenése kapcsán Varga Bálint íróval Kibelbeck Mara beszélgetett.
Varga Bálint régi motorosnak tekinthető a könyves szakmában. A Kolibri Kiadó gondozásában megjelent Váltságdíj nélkül című ifjúsági krimije mégis meglepetés volt, Varga Bálint azonban arra hívja fel a figyelmet, amire érdemes, partnernek tekinti az olvasóit: „Éppen ezért tartom kiemelten fontosnak, hogy az ember a tinédzser olvasóknak ne író bácsiként ossza az észt és fesse a romantikus nagyképet, hanem partnerként kezelje őket.”
Írtál már a magánnyomozók világáról, fordítottál és szerkesztettél számos krimit, vezettél kiadót, ám mindeddig a könyvkiadás hátterében tevékenykedtél. Milyen a rivaldafénybe kerülni?
Rivaldafénynek nem nevezném, hiszen az elmúlt tizenakárhány évben elég sokat szerepeltem, interjúkat adtam, bár ez a szerep most nyilván más, elvégre nem más könyvéért lelkesedem, nem más regényére kíváncsiak az olvasók, újságírók, hanem az enyémre. Egyszóval: furcsa, de nem megszokhatatlan.
Van itt szerb maffiózó, sztárügyvéd, magánnyomozó, tőzsdeügynök, és persze mindenkinek megvan a maga fordulatos sztorija, és minden sztori okot adhatna egy újabb krimi vonalára.
Gondolom, nem csak én unom halálosan a kerek és bolyhos történeteket, ahol jönnek-mennek-mendegélnek, néha kicsit beszélgetnek, de igazából nem is veszekednek, de nem ám. Az érdekelt, hogy mi történik, ha négy tinédzser egy töksötét helyen találja magát minden nélkül. Se telefon, se kocsi, se iratok, se pénz, se semmi. Ha süt a nap, mindenki egyenletesen tud barnulni, de felhős ég alatt meg viharos időben igazán vasziszt lebarnulni. Nyomás alá helyeztem a srácokat, elég nagy nyomás alá, és kíváncsi voltam, ki hogyan reagál. Ezt a helyzetet megoldották, és igazad van, elég sok sztori van még négyükben ahhoz, hogy akár több krimit olvassunk róluk.
Ezzel együtt hagytad, hogy a tinik tinik legyenek, akik mint a való életben is, már felnőttként gondolnak magukra. Mi alapján döntöttél ezek mellett a karakterek mellett?
Az most tökjópofán hangzana, ha azt mondanám, hogy ilyen voltam, meg a haverjaim ilyenek voltak. Nem nagyon voltam ilyen, és a haverjaim sem. Mint minden fikció, ez is egy kitalált történetet mesél el, kitalált szereplőkkel – akiket elég sok tökölés után raktam először össze, aztán egymás mellé. Jó sztori nincs csaj nélkül, kellett egy csaj. Csaj egy pasi mellett nem csaj, kettő mellett inkább, három mellett még inkább. Öt szereplőt soknak találtam, négyet kezelhetőnek. De tudom, hogy nem ezt kérdezted. Tizenévesnek lenni hülye egy tudathasadásos helyzet, erre tisztán emlékszem. Egyfelől mindent jobban tud az ember a szüleinél, de hát mégis ők fizetik a számlát, meg a fedelet. Másfelől meg mélyen, valahol mélyen tisztában van az ember azzal, hogy az azért nem menne, hogy most rögtön megálljam a helyem a felnőttek között, de ezt az érzést egy sarokban letakarva őrzi. A regény esetében viszont az is igaz, hogy ezek a srácok eléggé korán belekóstoltak az elsózott paradicsomlevesbe, hiszen valahogyan mindegyikük félig-meddig önállóan, néha egyenesen felnőttként kell, hogy helytálljon, mert vagy ő hozott nem túl jó döntést, vagy korábban a szülei, de a levét mégis ő issza meg.
A Váltságdíj nélkül fülszövege is elárulja, hogy nem egy bűnügyre és annak felderítésére helyeződik a hangsúly. Hogyan dolgoztad ki a krimi szál jelenlétét?
A szó klasszikus értelmében nem akartam krimit írni, mert az mégiscsak átabota dolog lett volna. Veronica Marst leszámítva – akit feltétel nélkül imádok, a sorozatot meg az egyik legdögösebb és legokosabb sorozatnak tartom, amit valaha láttam – nem hiszem, hogy hiteles helyzetet lehetne teremteni, amiben egy hiteles tinédzser hitelesen nyomoz. Ez a regény egy hibrid, krimi és thriller egyben, mert az egyik oldalon ez adta magát, a másik oldalon meg az. A nyomozás valójában nem arra fókuszál, hogy ki rabolta el őket, hanem hogy miért. Ráadásul elég későn esik le nekik, hogy tökre félrementek a nyomozásukkal. De felismerik és korrigálják, és ezt nagyon szerettem bennük. Pontosan tudom és látom, mennyire krimi és mennyire nem az a Váltságdíj nélkül. A krimiszál kidolgozásáról meg annyit, hogy mielőtt nekiálltam írni, összeraktam egy szinopszist, amiben minden kerek volt, aztán az írás felénél esett le a húszfillér, hogy valamit csúnyán benéztem, de szerencsére a megoldás ott volt a szemem előtt. Magyarán: kitalálhatok én mindenfélét előre, csak éppen nem biztos, hogy a szavak egymásutánjának szélviharát is kibírják majd.
Talán mindenkire ráférne, hogy bedobják a mélyvízbe, egy extrém helyzetbe, azért hogy átértékelje saját magát, segítse a jelleme fejlődését?
Hú. Voltam pár mélyvízben, merültem is alá rendesen, a végén meg átértékeltem ezt-azt, de nem a jellemem fejlődésének reményében, hanem inkább a túlélésért, az értelmes holnapért meg a tükörbenézésért. Jó barátommal beszélgettem egy tehetséges magyar íróról, aki eddig még nem tett le igazán ütős könyvet az asztalra. Minden könyve kerek és mondatok vannak benne, eleje is van, meg vége is, de mélysége nem nagyon. Nos, ez a barátom mondta erről az íróról, hogy azért ilyenek a regényei, mert „nem b…a még meg az élet”. Ha választhatnék, lemondanék életem extrém helyzeteiről így utólag, bár nem bánom, mert ide vittek és ilyenné formáltak. Komplikált dolog ez, nem is értek hozzá. Annyi biztos: ha az ember regényt ír, akkor a szereplőket sárba kell mártani, aztán tollba, aztán oda kell dobni őket a százhússzal robogó úthenger elé, mialatt pincében rekedt kistestvéreket és magas fákon rekedt kismacskákat kell megmenteniük.
Egy biztos, a srácok közül egy sem volt, aki ne vonzódott volna a lány főszereplőhöz, Zsófihoz. Mégis árnyaltan, de a szereplők korához és világához igazodva jelenítetted meg ezeket a kapcsolati viszonyokat. Direkt kerülted a szerelmet, és nem hoztál össze egy párt?
Igen. A vége felé már igen. Addig pontosan tudtam, hogy Zsófi kit választ, de az események, meg a csaj jelleme máshogy alakították a sztorit. Szerelem ettől függetlenül van benne bőven, csak pár mint olyan, az nem annyira. De ez meg így van jól.
Amióta elolvastam a Váltságdíj nélkült, azon gondolkodom, vajon ezek a nem mindennapi kalandot átélő tinik, hogyan látták a világot a kaland befejeztével?
Gyanítom, nem ugyanúgy, mint addig. Azt nem tudhatom, hogy ők mit láttak, és nem mórikálom magam, tényleg nem tudom, csak sejtem. Viszont biztosan rájöttek a végére arra, hogy tinédzsernek nem csak azt jelenti, hogy a saját hülyeségeiért felelős az ember, hanem azt, hogy adott esetben a szülei hülyeségeiért is. És ez nem valami vicces felismerés.
Érzed magadban még a kíváncsiságot hőseid lehetséges további útjait illetően?
Hogyne! Marha kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik velük. Rajtam nem fog múlni, hogy meglássuk, mi hoz nekik a jövő.
A regény megjelenése óta többször nyilatkoztad, hogy nem kívántál kifejezetten gyerekeknek írni, noha ifjúsági regényről van szó. Ez az irány segítette vagy nehezítette az írás munkafolyamatát?
Inkább segítette, mint gátolta, habár többször azon kaptam magam, hogy rendesen káromkodnak a szereplők, valamint a testiség és a szex témaköreinél is kétszer meg kellett gondolnom, hogy mit és hogyan írok, de alapvetően segített. Az meg a legkevesebb, hogy partnernek tekintem őket, ahogy minden olvasót annak tekintek, hiszen ez az olvasás-játék alapja, de erről majd máskor.
Hogyan ajánlanád annak a könyvet, aki nem kedveli a kalandokkal fűszerezett krimiket?
Annak nem ajánlanám. Gyakran esünk a hibába, hogy olyan könyvet veszünk ajándékba, amiről csak sejtjük, hogy szeretni fogják. Aki szereti a kalandokkal fűszerezett krimit, az pontosan ezt fogja kapni, és remélem, hogy szeretni fogja, aki meg nem, annak mondhatok bármit, nem fog tetszeni neki.
Kemény szószólója vagy a minőségi, jó könyvek megjelentetésének és gondozásának. Mintha változás történne az ifjúsági regények megjelenése terén, és már nem kizárólag az amerikai trendet másolják le. Hogy látod, mi vesz rá egy tizenéves olvasót, hogy megvegye a könyved, illetve levegye a polcról és elolvassa?
Ha tudnám a választ, akkor az olyan, mintha lenne egy aranytojást tojó tyúkom. Libám. Kacsám. Akármim. Nem tudom, mi vesz rá egy tinédzsert arra, hogy egy bizonyos könyvet elolvasson. Nyilván a borító meg a cím. Ez a kettő fontos. A legfontosabb, mert a könyvvásárlás/választás egy háromlépcsős folyamat, legalábbis a boltokban mindenképpen. Először a borító fog meg, és ha az érdekes a címmel együtt, akkor leveszem a polcról. Ha levettem, akkor sanszos, hogy elolvasom a fülszöveget, és ha az is tetszik, csak akkor megyek a pénztárhoz. De egy tinédzsernél másképpen történik a dolog, mert nem feltétlenül könyvre akarja vagy tudja költeni a zsebpénzét, ezért csak a biztosra megy, és akkor hozza meg a döntést, ha a haverok, barátok, barátnők ajánlják az adott könyvet. Éppen ezért tartom kiemelten fontosnak, hogy az ember a tinédzser olvasóknak ne író bácsiként ossza az észt és fesse a romantikus nagyképet, hanem partnerként kezelje őket, mert a könyv nem olcsó, viszont a zsebpénz se sok. Ha már rám költi a pénzét, akkor az a minimum, hogy úgy érezze, kapott érte valamit.
Szerkesztőként milyennek látod a saját műved?
Szerkesztőként milyennek látom? Nem tudom, ezért is örültem a szerkesztőknek, mert nem is egy, sőt nem is kettő, hanem három is volt belőlük. Elsőként a feleségem, Sz. Molnár Szilvia gondozta a szöveget, legalább a harmincadik közös könyvünk ez, hiszen minden fordításomat ő szerkesztette. Aztán Balázs Eszter, a Kolibri főszerkesztője jött, majd Vereckei Andrea vette kézbe értő módon, jó szemmel a szöveget, és ha ők jónak találták a szöveget, akkor ki vagyok én, hogy ne értsek velük egyet?
Felmérések sora szól arról, hogy mennyire keveset olvasnak a magyarok (nem csak a fiatalok), miközben azt látjuk, hogy látogatók hada lepi el a szerzőket a különböző fórumokon, a torrent letöltések magas száma veszélyeztethetik a kiadók működését. Mivel lehet a „jó” könyvek felé lehet irányítani a fiatalokat?
Szerintem végig erről beszéltem, csak nem ennyire célzottan. A „fiatalok” egy elég tág fogalom, éppen ezért nem is lehet úgy am block nekik könyvet írni. Szerintem alapvetően két dolog kell egy olyan könyvhöz, amely felé irányítani érdemes a fiatal olvasókat. Egy: róluk szóljon. Kettő: egyenrangú félként, partnerként kommunikáljon velük. Elvégre azok. Ha ez a kettő feltétel megvan (márpedig sok könyvnél nincs meg, és ezt dermedten olvasom, néha még sikeres kortárs magyar szerző fiataloknak szóló könyvében is), akkor már „csak” annyi a feladat, hogy a könyv legyen szórakoztató is. Mert a nélkül nem megy.
Mire, milyen regényre számítsunk Varga Bálinttól legközelebb?
Szeretném ezt a történetet folytatni valamilyen formában, illetve egy ideje nagyon erősen foglalkoztat egy fiatalabbaknak, a fiam korosztályának (8-10 éveseknek) szóló könyv. Csak nagyon nehezen találok rajta fogást. Ez egy nehéz korosztály, és irtóra örülnék, ha sikerülne olyasmit írnom, amire a fiam azt mondja: Ez tök pöpec!
Kibelbeck Mara
Fotó: Kolibri Kiadó/Németh Dániel
