Zűrös kamaszok zűrös házibulija

Szerző: Csejk Miklós / 2012. július 30. hétfő / Szubkultúra, Filmvilág

BRB, BTW, OMG és a LOL. Zűrös kamaszok házibulija? A filmes uborkaszezon örömtémája, csak legyenek benne fiatalok, modern kütyük és zene minden mennyiségben. Hogy Sophie Marceau már kiöregedett a témából? Nem baj, mindig akad valaki más… – Csejk Miklós kritikája

Minden generációnak megvan a maga házibulis filmje, amit a kamaszkort már régen maguk mögött hagyott kritikusok, mint valami bűzös förtelmet szeretnek maguktól eltartva hosszan becsmérelni. Ahogy a kiskamaszokat is szeretik lehülyézni, mobiltelefonon lógó idiótáknak láttatni. Pedig hiába telt el harminc év, nincs különbség a Házibuli és a LOL című filmek között.

Életem első házibuliján Sophie Marceau Házibuli (La Boum, 1980) című filmjének zenéjére táncoltunk, csókolóztunk, és irtózatosan komolynak gondoltuk minden szerelmi problémánkat. Én például egyáltalán nem tudtam dönteni Ivett és Szilvi között, így hát mindkettővel lassúztam, csókolóztam, mindkettőnek udvaroltam, aztán csak reménykedni tudtam, hátha lesz valahogy. Biztosan én nem voltam elég kitartó, meg a könyvek is jobban érdekeltek akkor még a lányoknál, úgyhogy sehogy se lett. Aztán persze jött a gimnázium, s nem is tudom hogyan történt, de egyik napról a másikra felejtettem el a pattanásos, kisebbségi komplexusban szenvedő Ivettet (ma óvónő), és az iszonyatosan beképzelt Szilvit (ma jogász), a két kis buta fruskát, ahogy ma mondanám. De akkor nekem ők istennők voltak, és bizony itt van a kutya elásva. Azokban az években annyiszor néztük meg a Házibuli című filmet, ahányszor csak tudtuk, mert sokat jelentett nekünk, hogy saját életünket látjuk − nyilván erősen dramatizálva − a mozivásznon. Pedig a kritika akkor se tartotta sokra filmünket, ahogy ma is kap hideget s meleget a LOL.

A sors iróniája, hogy a Házibuliból a negatív kritika ellenére kultuszfilm lett. Lehet, hogy a LOL-ból is az lesz, mert nézetem szerint vitathatatlan, hogy egy generációnak sokat jelent ez a film, ezért is érdemes vele komolyabban foglalkozni. Nekem egyébként kifejezetten tetszett a film humora, nem kevés pozitív üzenete, s amikor kamaszkorom kultfilmjével, a Házibulival vetettem össze, rá kellett jönnöm, hogy elég sok közöttük a hasonlóság, sőt nem kevésszer a Házibuli marad alul.
Szögezzük le mindjárt az elején, hogy mindkét filmben hangsúlyos a válófélben lévő szülők se veled, se nélküled játéka, a liberális nagymama könnyedsége az anyuka nehézkességéhez képest, nagyon hasonló a tini lányok és fiúk egymáshoz való közeledésének problematikája, valamint az, hogy hangsúlyosak a humoros jelenetek, melynek oka, a tinédzserek a humor révén sokkal könnyebben fogadják be az üzeneteket, mint másként. A Házibuliban feledhetetlen, hogy a fogszabályzós, szeplős kislány hogyan találja meg a párját, s hogyan akad össze a fogszabályzójuk, mely nem kicsit volt vicces. Költői kérdés: mi volt ennek a jelenetnek az üzenete? A LOL kamasz hősnőjét alakító Miley Cyrus pontosan olyan tinédzser, mint Sophie Marceau volt annak idején. Megváltozott persze a világ, ma már a szüzesség elvesztéséről szól a film leginkább, bár régen is felmerült ez a dilemma, ha a mozi nem is csak ekörül a probléma körül forgott, mondhatnánk, de ez nem igaz. Most szegény kamaszok be vannak kábelezve, életüket el nem tudják képzelni mobiltelefon nélkül, de szerencsére ez sem igaz.
Amire viszont mindannyian mérget vehetünk az az, hogy ugyanolyan mélyérzésűek a lányok, ugyanolyan ügyetlenek a fiúk, mint harminc éve, ugyanazokat a hibákat vétik, mint dédnagyanyjuk. Mert ez a film leginkább arról ad tanúbizonyságot, hogy szerencsére semmivel nem rosszabbak a mai kamaszok, mint mi voltunk. (Költői kérdés: miért is lennének „rosszabbak”?) Kellemes meglepetés, hogy a film fontosnak tartja a másság elfogadásának kérdéskörét, s humor forrásává teszi, de nem azért, mert gúnyolódni akar, hanem azért, mert a humor révén könnyebb a befogadás (mint már említettük fentebb). Egészen pozitívan kezeli a drogok kérdését is, átgondolt koncepcióra utal a felvilágosító előadás szerves filmbeágyazottsága is. No meg ellenpontnak ott vannak a szülők, akik füveznek, de „mint tudjuk, ők teljesen idióták”.

Az egyik kedvenc jelenetem az osztálykirándulás, melyre mindennél jobban szeretnének menni a kamaszok, ám mikor ott vannak, s kiderül, hogy valami nem pont úgy alakul, ahogy megálmodták, azonnal jönnének is vissza, s azonnal hangot is adnak kritikus meglátásaiknak, melyet természetesen a „más szemében a szálkát, sajátban a gerendát se” szemlélet jellemez. De ne felejtsük el, ilyenek a kamaszok. Sophie Marceau által alakított Vicnél klasszisokkal okosabb, életrevalóbb Miley Cyrus Lolája, ami engem elgondolkoztatott abban a tekintetben, hogy azért mégiscsak nehezebb ma kamasznak lenni, mint harminc évvel ezelőtt. Bonyolultabb lett a világ, bonyolultabbak a viszonyrendszerek, nehezebb az érvényesülés. Mert azt látni kell, hogy a kamaszfilmek egyáltalán nem az első csókról (régen) vagy a szüzesség elvesztésének mikéntjéről (manapság) szólnak. Látszólag persze ez a téma, ám a mélyben, látni kell, sokkal nagyobb a tét. Ezeknek a filmeknek a témája az első próbatétel, ki mennyire lesz képes helyt állni az élet sokszor kegyetlen és igazságtalan iskolájában. Mindegyik kamaszfilm tétje, hogyan tanulják meg a fiatalok kezelni a szüleiket. A szülőkhöz való viszony ábrázolása leképezi, hogyan fognak majd helytállni a nagybetűs életben. És ebben remek leckéket ad a LOL.

A fiú, akit leromló tanulmányi eredménye miatt tiltanak a zenéléstől, ügyesen tanítja meg szüleinek az empátiát, a beleérző képességet, melynek hiánya valószínűleg boldogtalanná tette életüket. A lány pedig, akinek édesanyja folyamatosan aggódik a kamasz szexuális élete miatt, megtanítja neki, hogy egy bizalmi viszonyrendszerre épített gyerek-szülő kapcsolatban nincs ok efféle izgalomra. Korunk házibuli filmjének központi gondolata tehát a bizalom. Én pedig boldogan és elégedetten jöttem ki a moziból, mert egyrészt tanárként biztos vagyok benne, hogy a tinédzserek pontosan tudják a róluk szóló filmek helyi értékét kezelni, másrészről pedig milyen üzenet lehetne autentikusabb sündisznó tüskéket felénk szegező, majd máskor kisgyerekként hozzánk szaladó, személyiségüket napról napra iszonyatos munkával és gyorsasággal építő kamaszainknak, mint hogy minden emberi viszonyrendszer alapja a bizalom kell, hogy legyen. Persze lehet élni haragos és cinikus bizalmatlanságban is, csak egyáltalán nem érdemes.