„Buda ostroma – nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de – 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten.” 70 éve fejeződött be Budapest felszabadítása a fasiszta és nyilas uralom alól. A felszabadítás a második világháború egyik leghosszabb és legvéresebb ostroma volt.
ILLYÉS GYULA: ESTI ÁGYÚZÁS
Hajlik a gránát útja,
akár a nyél,
amelyen vízbe nyujtja
szerszámát a halász;
leér.
A kerek robbanás
hálója máris föl-, kiszáll.
Mennyit
fogtál ki közülük, halász halál?
Semmit.
De várj egy keveset –
– Egy háztetőt, egy oszlopot, két futó őrszemet!
A II. világháborúban a szovjet 2. Ukrán Front csapatai több mint 50 napos, utcáról utcára folyó harc után 1945. február 13-án elfoglalták Budát. Ezzel – miután Pesten már január 18-án véget értek a harcok – befejeződött Budapest felszabadítása a fasiszta és nyilas uralom alól. A szovjet erők (hivatalosan) Budapestet nem `felszabadították`, hanem ellenséges városként `bevették`.
A harcokban meghalt mintegy 25 ezer polgári személy, több, mint 52 ezer lakos megsebesült. Az ostrom következtében a főváros közel 40 ezer épületének 27 százaléka elpusztult vagy súlyosan megrongálódott; több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. Kiégett a pesti Vigadó, a királyi vár, súlyosan megsérült az Operaház, a Zeneakadémia és a Nemzeti Színház. A németek felrobbantották az összes Duna-hidat. A szovjetek a harcokban és a Konrad-hadműveletekben csaknem 80 ezer katonát veszítettek, a sebesültek száma meghaladta a 240 ezret. A német-magyar katonai veszteség – halottak és sebesültek – is elérte a százezret.
A II. világháborúban a Magyarország német megszállás alóli felszabadításában résztvevő 2. és 3. szovjet Ukrán Front csapatai Esztergomnál egyesültek. Ezzel 1944. december 26-án bezárult a gyűrű a Budapesten és környékén védekező német és magyar haderő körül. A főváros ostroma 1944. december 30-án kezdődött és 1945. február 13-án Buda szovjet elfoglalásával ért véget.
Ottlik Géza: Próza
(részlet)
Buda ostroma – nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de – 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb helyen – ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak – egy új fővárost.
A nagyvárosok között Sztálingrád és Leningrád után Budapest ostroma tartott a legtovább a második világháborúban, több, mint száz napig. A városban négy német és három magyar hadosztály, valamint jó néhány kisebb-nagyobb csapattöredék rekedt. Létszámuk nem haladta meg a 90 ezer főt, a ténylegesen harcoló alakulatoké viszont a 60 ezret sem érte el. Ezzel szemben hat szovjet és egy román hadtest összesen több mint 160 ezer fővel támadott. A magyar vezetés eleinte Budapestet „nyílt várossá” akarta nyilvánítani, hogy megkímélje az ostromtól. December elején Hitler azonban másképp döntött. Közölte Szálasival, hogy Budapest erőd, melyet háztól házig kell védeni, parancsnokául pedig Pfeffer Wildenbruch SS csendőrtábornokot nevezte ki.
A főváros sorsa ezzel megpecsételődött. Januárban elszabadult a pokol: az utcákon mindenütt lótetemek hevertek, a közterek és a parkok ideiglenes temetőkké alakultak át. A szovjetek első lépcsőben Pestet vették be, ezekben a napokban pusztult el az Állatkert is, az ostrom után 2500 lakójából már csak 14 maradt. Január 18-án reggel 7 órakor utolsóként az Erzsébet és a Lánchíd is a levegőbe repült. Pest eleste (felszabadulása) után nem sokkal Buda is romhalmazzá vált. A német-magyar erők 1945. január 18-án a jobban védhető Budára vonultak át, felrobbantva maguk mögött a Duna-hidakat. A Vörös Hadsereg megakadályozta a németeket abban, hogy a Budán hátramaradt német csapatok kiszabadulhassanak a szovjet ostromgyűrűből, Hitler pedig Sztálingrádhoz hasonlóan Budapesten is megtiltotta a védők kitörését.
Ennek ellenére 1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch SS tábornok, a magyarországi SS-egységek főparancsnoka vezetésével 23 ezer német és 20 ezer magyar katona mégis megpróbálta áttörni a szovjet vonalakat. Wildenbruch kitörési kísérlete már eleve kudarcra volt ítélve. Február 15-ig a kitörésben részt vettek javarésze fogságba esett, vagy elesett. A német vonalakat mintegy hétszáz katonának sikerült elérnie.
A szovjet csapatok oldalán ekkor már magyar katonák is harcoltak, s mindenkinek, aki vállalta a németek elleni harcot, szabadságot ígértek. 1945. február 13-án délben a szovjetek díszsortűzzel adták a moszkvaiak tudtára Budapest elfoglalását.
Márai Sándor: Föld, Föld!
(részlet)
Első rész (16.)
Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely – régen valamikor, az ostrom előtt – az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja Poljana-i kertben. Ezt a fényképet zsebre tettem és körülnéztem, mit vihetnék még emlékbe? A torlaszokon át behatoltam a szobába, ahol könyveim sorakoztak a polcokon. Szerettem volna megtalálni a bilingvikus Marcus Aureliust, aztán Eckermann Beszélgetéseit és egy régi magyar kiadású Bibliát. De a rendetlenségben nehéz volt tájékozódni. A légnyomás, mint valami papírzúzda, pépessé darálta a könyvek legtöbbjét. Mégis egy könyv sértetlen címlappal feküdt a szemétdombon, közvetlenül cilinderem mellett. Felemeltem, elolvastam a címet: „A polgári kutya gondozásának könyve”, ez volt a cím. Ez a kötetet zsebre vágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban – később sokat gondolkoztam ezen – különös megkönnyebbülést éreztem.
