A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja van ma. A mai Magyarország területéről mintegy 150-170 ezer polgári lakost hurcoltak el „málenkíj robotra”.
1944 őszétől hozzávetőleg 800 ezer magyart hurcoltak el hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba több éves kényszermunkára, illetve sokakat a második világháborút követően koholt vádak alapján 5-25 évre száműztek a Gulagra. (Az orosz kifejezés a Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz a Javítómunka-táborok Főigazgatóságának rövidítése.)
A második világháború során Magyarország területére érkező szovjet fegyveres szervek – a Vörös Hadsereg, a Belügyi Népbiztosság (NKVD), az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) és a szovjet katonai hírszerzés (SZMERS) – emberei többnyire a „málenkij robot” (kis munka) kifejezés sűrű használatával vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, hazugságával hurcolták el a polgári lakosság tömegeit 13 évestől 76 évesig, több éves, szovjetunióbeli kényszermunkára. Ezekkel a hazugságokkal csapták be az ártatlan civilek százezreit, hogy az esetleges tiltakozásoknak, ellenszegüléseknek, valamint a szökési kísérleteknek elejét vegyék.
A mai Magyarország területéről mintegy 150-170 ezer polgári lakost hurcoltak el „málenkíj robotra”, míg a korabeli, 172 000 km2-es 14,7 millió lakosú Magyarországról 250-270 ezer civilt.
A polgári elhurcoltak nagyobb része hadifogoly-, míg kisebb részük internálótáborba került. Utóbbiba német származás okán, illetve ürügyén vitték el az embereket, akik között már nők és leányok is tömegesen voltak. A „málenkij robotra” elhurcoltak többségét bányákban, fakitermeléseken, építkezéseken, gyárakban, kisebb részüket kolhozokban és szovhozokban dolgoztatták embertelen körülmények között.
A politikai foglyok koholt vádak alapján bírói ítélettel, a polgári elhurcoltak ennek hiányában kerültek a Szovjetunió lágereibe általában 2-3 évre, de vannak, akik csak egy évtized eltelte után térhettek haza.
Az éhezés, a nélkülözések, az embertelen, antihigiéniás körülmények és a megerőltető kényszermunka következtében a deportáltak 30-40 %-a meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltaknak több mint 60%-a veszett oda. Többségük a lágerek környékén, jeltelen tömeg-, ritkábban egyszemélyes sírokban lett elföldelve, míg kisebb részük a ki- vagy a hazafelé vezető vasútvonalak mentén lett elhantolva. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak, jelentős részük földi útjának végéről még ma sincs semmiféle információ.
Az Országgyűlés 2012. május 21-én fogadta el a fideszes Menczer Erzsébet határozati javaslatát a megemlékezésről. A parlament a határozat elfogadásával együtt felkérte a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, valamint a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat is, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról. A képviselők azt is szorgalmazták, hogy állítsák fel a Szovjetunióba hurcoltak emlékművét.
A határozati javaslatot benyújtó képviselőnő édesapja Menczer Gusztáv volt. A 2011 októberében elhunyt közéleti személyiség a Gulagot megjárt milliók egyik túlélőjeként, a Kárpótlás Társadalmi Kollégium, valamint a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének (Szórakész) elnökeként, több szakkönyv szerzőjeként rendkívül sokat tett a holokauszt idején üldözöttek egyéni kárpótlásának megvalósítása érdekében és a politikai üldözöttek helyzetének javításáért, a történelmi igazság feltárásáért.
2014-ben az emléknapon, november 25-én, Szerencsen avattak emlékművet. Budapesten, az V. kerületi Honvéd téren a Gulág áldozatainak emlékköve található. 2015-öt az elhurcoltak emlékének szentelik.
