„A magyar nép millióinak leghőbb vágya, hogy végre eljöjjön számukra az az idő, amikor becsületes munkájuknak élhetnek, és munkájuk gyümölcsét zavartalanul élvezhetik.” Nagy Imre miniszterelnök, az 1956. évi forradalom és szabadságharc mártírja 120 éve született.
„Egységben az erő. Régi nagy igazság ez, és végre ennek az igazságnak tudatára ébredtünk. A régi, ősi átok megszűnt. A magyar nem marakodik, gyűlölködik egymás közt.” Nagy Imre elsősorban az 1956-os forradalom miniszterelnökeként és az októberi-novemberi döntéseihez kivégzéséig hű politikusként maradt meg az emlékezetben, ő a 20. századi kommunista kísérlet egyetlen olyan politikusa, aki helyet kapott a nemzeti panteonban. Az 1956-os forradalom miniszterelnökének sorsa a kivégzését követő évtizedekben a rendszer egyik tabu témája volt, hamvainak 1989-es újratemetése éppen ezért válhatott a rendszerváltozás szimbolikus eseményévé. Előzményként ehhez járult hozzá az 1953-ban a legkeményebb sztálinista időszakot követő enyhülés, az új szakasz kormányfőjének, a reformer Nagy Imrének emlékezete.
Mennyire ismerjük az „ismeretlen” Nagy Imrét, aki még nem játszott történelemformáló szerepet, inkább őt formálta, alakította mindaz, amit a 20. század első felének viharos történelméből megélt? Mit tudunk a kaposvári ifjúról, az első világháború katonájáról, a szibériai hadifogolyból lett vörösgáristáról, aki a bolsevik forradalom sodrában szerzett életre szóló elkötelezettséget?
„Valójában igazi kommunista, akit azonban az események sora fokozatosan dekommunizált. Egy kommunista vezető egy szervezett pártra támaszkodik, amelyet, legalábbis elvben, bizonyos szálak fűznek a tömegekhez. Ám a párt elpárolgott… Éppen ez volt ennek a komoly és becsületes embernek a balszerencséje: szubjektíve hű maradt pártjához, objektíve viszont minden arra vallott, hogy cserbenhagyta azt… Nagy tényleg dekommunizálódott, nem képviselte a pártot sem az oroszok szemében, sem a felkelőkében.” (Jean-Paul Sartre)
Nagy Imre 1896. június 7-én született Kaposvárott, apja tisztiszolga és vasúti szerelő, anyja cseléd volt. Négy gimnázium után lakatossegéd lett, a munkásmozgalomhoz Budapesten csatlakozott. 1915-ben behívták katonának, egy év múlva orosz fogságba került. A polgárháborúban a Vörös Gárda tagjaként vett részt, 1920-ban Irkutszkban lépett be a bolsevik pártba.
1921-ben hazatért, tisztviselő lett Kaposvárott. Részt vett a helyi szociáldemokrata pártszerv munkájában, jelen volt az Magyarországi Szocialista Munkáspárt alapításánál. 1927-ben többször letartóztatták. 1928-ban Bécsbe emigrált, hazatérve közreműködött a Parasztok Lapja indításában. 1930-tól Moszkvában élt, a sztálini terror idején elbocsátották, a pártból is kizárták.
1940-től a moszkvai rádió magyar adásait szerkesztette. 1944-ben tért haza, és az Ideiglenes Kormány földművelési minisztere lett. A Tildy-kormányban belügyminiszter volt, de Rákosi gyengének tartotta, és Rajk Lászlóval váltotta fel. 1947 és 1949 között az Országgyűlés elnöke volt. Bírálta a gyors és erőszakos kollektivizálást, s hiába gyakorolt önkritikát, kiszorult a pártvezetésből. 1948-tól a Közgazdasági és az Agrártudományi Egyetemen tanított. 1950-től a párt Központi Vezetőségén (KV) az adminisztratív osztály vezetője, előbb élelmezési, majd begyűjtési miniszter lett.
„A magyar nép a felszabadulás óta fényes bizonyítékát adta élniakarásának. De nagy erőfeszítésekre csak akkor képes, ha a nemzet egységét nem bontják meg belső egyenetlenségek, ha tetterejét nem vonják el az alkotómunkától áldatlan belső küzdelmek. A magyar nép millióinak leghőbb vágya, hogy végre eljöjjön számukra az az idő, amikor becsületes munkájuknak élhetnek, és munkájuk gyümölcsét zavartalanul élvezhetik. Ez a magyar nép akarata, és szerény véleményem szerint ennek megvalósítása a tisztelt Ház legnagyobb feladata.” (Nagy Imre házelnöki székfoglaló beszéd – Parlament, 1947. szeptember 16.)
1951-ben visszakerült a KV titkárságába és a szűkebb vezetőszervbe, a Politikai Bizottságba (PB) is, 1952-től Rákosi kormányfő-helyettese lett. Amikor 1953-ban, Sztálin halála után Moszkvába rendelték a pártvezetést, kifejezetten szovjet utasításra ő lett a leváltott Rákosi utóda a kormányfői tisztségben. A magyar pártvezetés természetesen „elítélte Rákosi, Gerő, Farkas és Révai elvtársak baloldali kalandorpolitikáját”, és elfogadta Nagy Imrét. 1953 júliusától felálló kormánya fékezte az erőltetett iparosítást, engedélyezte a magán kisipart, emelte az életszínvonalat, törekedett a törvényesség helyreállítására, megszűnt a rendőrbíráskodás, a deportálás, a kuláklista.
Rákosi nem nyugodott bele félreállításába, 1954 nyarán a pártvezetés is elfordult tőle, de novemberre sikerült meggyőznie Moszkvát, hogy a reformok iránya rossz. Nagy Imrének 1954 októberében még sikerült felülkerekednie, de a szovjet belpolitikai változások nyomán elvesztette külső támogatását. 1955 elején Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) vezetése előtt – a kommunista mozgalomban példátlan módon – megtagadta az önkritikát. Áprilisban pártellenes tevékenység és frakciózás címén leváltották a miniszterelnöki tisztségből, és kizárták a KV-ből.
„Tisztelt Országgyűlés! Mint a magamkorabeli emberek mondani szokták: Kenyerem javát már megettem. Túl vagyok az élet delén, amely nem kényeztetett el. Mint a nép fia, osztoztam annak bújában-bajában. De a legnehezebb időkben is a legnagyobb erőt mindig belőle merítettem. Ebben a magas méltóságban sem fogok elszakadni tőle. Igérem, hű fia leszek a hazának és önzetlen, becsületes szolgája a magyar népnek!” (Nagy Imre házelnöki székfoglaló beszéd – Parlament, 1947. szeptember 16.)
Programját azonban ezután sem adta fel, tanulmányaiban a gazdaság és politika kérdéseit elemezte, író, újságíró, művész hívei memorandumukban változásokat követeltek, ezért 1955 decemberében a pártból is kizárták.
1956. október 13-án úgy vették vissza a pártba, hogy nem tagadta meg nézeteit. Október 23-án kitört a forradalom, a tüntetők követelésére másnap újból kormányfő lett. Lépései kezdetben csalódást keltettek, korábbi funkcionáriusokat is kormányába vett, igyekezett mérsékelni a túlzottnak vélt követeléseket. Október 28-ra tűzszünetet hirdetett, s ekkor már, radikális fordulattal, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszert, feloszlatta az ÁVH-t, bér- és normarendezést ígért. Amikor a tűzszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek, november 1-jén deklarálta az ország semlegességét, a kilépést a Varsói Szerződésből, a négy nagyhatalom és az ENSZ támogatását kérte. November 3-án kiszélesítette kormánya bázisát.
November 4-én drámai rádióbeszédben jelentette be a szovjet inváziót, majd többedmagával a jugoszláv követségre ment, tisztségéről nem mondott le. November 22-én Kádárék garanciája nyomán elhagyták a követséget, de buszukat a mátyásföldi szovjet parancsnokságra terelték, majd a romániai Snagovban „házi őrizetbe”, fogságba kerültek. Beszélgetéseiket lehallgatták, irataikat lefotózták, 1957 áprilisában hozták Budapestre őket.
Nagy Imrét és társait a nyilvánosság teljes kizárásával 1958. február 6-án bíróság elé állították. A pert júniusban, Hruscsov döntése nyomán folytatták. Nagy Imrét 1958. június 15-én Vida Ferenc tanácsa szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás vádjával a fellebbezés lehetősége nélkül halálra ítélte, másnap Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt kivégezték. Nagy Imre az ítélethirdetés után:
„A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
Vádlott társai közül Losonczy Géza 1957 végén börtönben halt meg, Szilágyi Józsefet külön perben hozott ítélet nyomán 1958. április 24-én végezték ki. Nagy Imre holttestét előbb a börtön udvarán földelték el, 1961-ben pedig az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjába temették.
Az 1956-os forradalom jelképévé vált Nagy Imre és mártírtársai rehabilitációja az ellenzék egyik fő követelése volt. 1989. június 16-án a Hősök terén 250 ezren búcsúztak tőlük, majd az Új Köztemető 301-es parcellájában ünnepélyesen újratemették őket. 1989. július 6-án Nagy Imrét, Gimest, Losonczyt, Malétert és Szilágyit felmentették az 1958-as vádak alól. Nagy Imre szobrát, Varga Tamás művét 1996. június 6-án avatták fel a budapesti Vértanúk terén.
2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján a Parlamentben felavatták a Nagy Imre Termet, 1956-os dolgozószobáját.
