„Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában.” 145 éve született Gandhi, a szabadság és függetlenség megalkuvásokat nem tűrő bajnoka, India függetlenségét kiharcoló politikus, és a vallásosságot a gyakorlatba átültető nagy tanító.
145 éve, 1869. október 2-án született Mohandász Karamcsand „Mahátma” Gandhi, a nemzet atyja, India felszabadítója, a huszadik századi történelem legendás alakja. Vallásos hindu nevelést kapott, de hatott rá az erőszakmentességet és toleranciát hirdető dzsáinizmus is. 13 évesen megnősítették, egy ideig ateista volt, s kipróbálta a dohányzást és a húsevést is. Angliában tanult jogot, az itt töltött idő alatt a helyi szokások és az otthoni hagyományok közt őrlődött, a vallási előírások betartásával egész életében küszködött.
11. Készülődés Angliába
1887-ben érettségiztem. Akkoriban két helyen lehetett érettségit tenni: Ahmadábádban és Bombayben. Az ország általános szegénysége természetesen arra késztette a káthiávári diákokat, hogy a közelebbi és olcsóbb Ahmadábádot válasszák. A családom szegénysége miatt nekem is ezt kellett választanom. Ez volt első utam Rádzskótból Ahmadábádba – és mindjárt egyedül is kellett utaznom.
Szüleim szerették volna, ha az érettségi után egyetemre megyek. Egyetem volt Bhávnagarban és Bombayben is; mivel az előbbi olcsóbb volt, úgy döntöttem, hogy oda – a Sámaldász Egyetemre – iratkozom be. El is kezdtem az egyetemet, ám ott teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Minden nehéz volt. Mivel képtelen voltam követni a professzorok előadásait, nem is tudták felkelteni az érdeklődésemet. Mindez nem az ő hibájuk volt; az egyetemnek kiváló professzorai voltak. Én voltam zöldfülű. Az első szemeszter végén hazamentem.
Családunknak volt egy régi barátja és tanácsadója: Mávdzsí Davé, egy ravasz és tanult brahman. Apám halála után is tartotta velünk a kapcsolatot. A vakáció alatt egyszer meglátogatott minket. Miközben anyámmal és bátyámmal társalgott, megkérdezte tőlük, hogy megy nekem a tanulás. Mikor meghallotta, hogy a Sámaldász Egyetemre járok, így szólt:
– Megváltoztak az idők. Egyikőtök sem remélheti, hogy örökli apátok trónját, ha nem tesz szert megfelelő végzettségre. S mivel ez a fiú továbbtanul, az ő feladata kell, hogy legyen a trón átvétele. Négy-öt évre szüksége lesz, hogy lediplomázzon, de az legfeljebb egy hatvanrúpiás álláshoz elég, ahhoz semmiképp sem, hogy díván legyen. Ha az én fiamhoz hasonlóan a jogi egyetemre ment volna, az még tovább húzódna, és mire végezne, egy sereg jogász versengene a díváni pozícióért. Sokkal jobban tennétek, ha Angliába küldenétek…” (Ford.: Fridli Judit, Etalon Kiadó, 2009)
1893-tól Dél-Afrikában élt, s a faji megkülönböztetéssel szembesülve az itteni indiaiak szószólója lett. Amikor 1906-ban a brit hatóságok egy megalázó rendeletet adtak ki, a Gandhi vezette indiaiak a megtorlást is vállalva tiltakoztak. Az erőszakmentes ellenállás, a szatjágraha eredménnyel járt, a rendeletet 1914-ben visszavonták.
Gandhi ebben az évben tért haza, 1920-tól volt a függetlenségi mozgalom és a Kongresszus Párt vezetője. Fegyvertelen harcot, „együtt nem működést” hirdetett a brit gyarmatosítókkal szemben, polgári engedetlenségi mozgalma bojkottálta a brit intézményeket és árukat. Gandhi többször került börtönbe, többször folytatott éhségsztrájkot, de célját mindig elérte. 1934-ben lemondott a Kongresszus Párt vezetéséről, mert szerinte vezetőtársai az erőszakmentességet csak eszköznek tartották. A II. világháború idején újra szembefordult pártjával, amely az autonómia fejében támogatta a briteket.
1947-ben nem tudta megakadályozni, hogy a kivonuló britek a hindu-muszlim ellentétre játszva gyarmatukat két részre (India és Pakisztán) osszák. Az egység elvesztését, a két közösség közti összecsapásokat Gandhi tragédiaként élte meg. Gyalog járta a falvakat a menekültek segítésére, a sebek gyógyítására törekedve, ezért mindkét fél részrehajlással vádolta. Élete utolsó fél évében Gandhi szinte a lehetetlenre vállalkozott: elérte, hogy az erkölcs győzedelmeskedjen a politika fölött. Megállította a vallásháborút. Mivel a szó nem használt, 79 évesen böjtbe kezdett, s ennek hatására a zavargások megszűntek.
1948. január 30-án egy hindu fanatikus gyilkos golyója oltotta ki életét, hamvait több urnába osztották szét és India különböző részein állították ki. Családja kérésére halála 60. évfordulóján hindu szokásoknak megfelelően a hamvakat a tenger fölött szórták szét..
„Törekednünk kell arra – írta –, hogy az ő szellemében cselekedjünk: ne használjunk erőszakot, amikor ügyünkért harcolunk, és tartózkodjunk a részvételtől olyasmiben, amit rossznak tartunk. […] Hiszem, hogy nemzetek fölötti alapokon a világ békéjének problémája csak Gandhi módszerének széles körű alkalmazásával oldható meg.” Gandhi erőszak-ellenessége napjainkig nem vesztett aktualitásából
Két célja, a függetlenség és népe felemelése közül Gandhi az elsőt maradéktalanul elérte, a második azonban csak részben valósult meg. Ő egy archaikus, egyenlősítő társadalomról álmodott, ahol nincs szegénység, de modern nagyipar sem, olyan közösséget akart, ahol mindenkinek jut megélhetés, étel, ruha. Kritikusai felróják neki azt is, hogy ugyan megpróbálta eltüntetni az érinthetetlenek kasztjának szégyenbélyegét – a hindu hagyományokat megszegve együtt élt és étkezett az általa Isten gyermekeinek nevezett páriákkal -, mégis fenntartotta s nem megszüntette a kasztideológiát.
Mahátma – Nagy Lélek – ma is India legjobban tisztelt fia, aki bírálhatatlannak számít, emlékhelyét zarándokok tömege keresi fel. Életéről Richard Attenborough rendezett filmet Ben Kingsley főszereplésével.
