135 éve született Gellért Oszkár Kossuth-díjas költő, újságíró, kritikus. Huszonhét verseskönyv, gazdag publicisztikai munkásság és a Nyugat fénykora kötődik nevéhez.
„Különös pálya Gellért Oszkáré: a Nyugat előkészítésének éveitől a második világháború után a pártszerű fegyelemmel vállalt szocialista, sőt kommunista költészetig vezet. Az irodalmi élet sajátos ellentmondásaira jellemző, hogy kezdettől végig irodalompolitikai vezéralak volt olyan környezetben, amely nem egy alapelvben nem is értett egyet vele, de elfogadta értő irányítójának.” (Hegedűs Géza: Irodalmi arcképcsarnok)
GELLÉRT OSZKÁR: SZALMASZÁLAK
Ó fecske, bölcs kis állat, hogy elnézlek, csodállak,
Mikor, hogy sárbul épült váracskád, fészkedet,
Legyen, mi összetartsa: te csőrödben szeded
Hozzá, téglái közzé, a gyönge szalmaszálat.
Ó asszony, csak ne vess meg sok ócska, semmi-dolgot,
Kapaszkodj csak beléjök s így léssz vigyázva boldog –
Fészkünk e szalmaszálak tartják keményen össze:
Örülj, hogy valakid van, ki egy élten keresztül
Megszabadít sok apró, kényelmetlen keresztül,
Hogy van, teszem, ki fátylad a kalapodra kösse,
Ki nap-nap poharadba tölti a borodat,
Ki, ha a fejed fáradt, bús-híven borogat
S hogy van, kinek, ha gondja már torkig tornyosul,
Feje alá te tolod a karod vánkosul.
(1909)
Gellért Oszkár 1882. szeptember 10-én született Goldmann Oszkár néven. Egy kishivatalnok és egy kocsmároslány fia volt, írogatni jogi tanulmányai mellett kezdett. Osvát Ernő figyelt fel verseire és társszerkesztőként maga mellé vette a Magyar Géniuszhoz, majd 1903-tól teljesen rábízta a szerkesztést.
A szorgalmas, de elveiben és stílusában még formálódó ifjú poéta, akinek költeményei még jobbára színtelenek és vérszegények voltak, itt a századelő irodalmának legjobb képviselőivel ismerkedhetett meg. Rövid időre a publicisztika csábította el, miután nagy visszhangot váltott ki egy Tisza Istvánt bíráló cikkével. 1904-től 1918-ig több ezer cikket írt a Pesti Hírlapba, kivált az oktatás- és művelődésügy kérdéseiben fejtett ki radikális véleményt.
Az újságírói nyelvezetbe és politikai csatározásokba beleunt Gellért Oszkárt Osvát visszahódította a szépirodalomnak, így 1908-tól az induló Nyugat munkatársa lett, 1917-ben a főmunkatársak közé került. A folyóirat kiadásában jelent meg 1909-ben A deltánál című verseskötete, majd 1911-ben az Ofélia térdein.
Elsősorban szerelmi lírája keltett feltűnést, amelyet konzervatív körökben „a legnyilvánvalóbb pornográfiának” minősítettek. Pedig Gellért Ady Léda-verseinek egymást marcangoló héja-nászával szemben a családi otthonról verselt, nagy hatást gyakorolva az induló Szabó Lőrincre. Közben megnősült, szerelmi poézisében előtérbe került a szeretet, majd gyermekei megszületése után a gyöngédség kifejezése. Négy fia továbbvitte apja művészi hajlamát, legfőképpen Endre, a későbbi híres színházrendező.
GELLÉRT OSZKÁR: A HARMADIK EMELETRŐL
Fönn, a harmadik emeleten…
A mélybe-nézést éjidőn szeretem.
Csak most látom, mily magasan lakom,
Ahogy így kinézek az ablakon.
Ha én most innen… Régi gondolat.
De soha, soha még nem éreztem
Magamat ennyire a föld alatt.
Fönn, a harmadik emeleten…
Elbibelődök egy végrendeleten.
Pecsét… Aztán kinyujtom a karom
S az ablakból leverem szivarom
És várom: jön-e a csönd, az örök.
Most érhetett a hamu a földre
S egy ásónyi homok most rámdübörög.
(1909)
Az I. világháború idején Gellért a Pesti Hírlap szerkesztője, a hadijelentések kommentátora volt, ugyanakkor verseiben egyre inkább felerősödött a pacifista hang. Az őszirózsás forradalom után ő szerkesztette A diadalmas forradalom könyvét, megszólaltatva a népkormány tagjait, a forradalom szereplőit. 1919 januárjában Károlyi Mihály sajtófőnökké nevezte ki, a Tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács sajtóirodáját vezette, s így hivatalból tagja lett a sajtódirektóriumnak. Ezért a Kommün bukása után letartóztatták, vá:d alá helyezték, egy hónap múlva szabadult vizsgálati fogságából. A 1922-ben a Nyugatban Gellért Oszkár költészetéről így ír Kosztolányi Dezső:
„Valóban, őszinte nem-hazug költő és szókimondó művész. Ő gyakorolja közöttünk a legnagyobb önmegtagadást, lemond a bűvös hatáseszközről, a közvetett közlésről s közvetlenül tárja elénk érzéseit, a sejtetés, a ki nem mondott szó furfangja nélkül, hogy a leírt sorok magukban hassanak, gyakran egyedül, a gondolat erejével. Nem kis merészség ilyent vállalni, hihetetlen próba, melyre csak nagyon erősek képesek, mert az a veszedelem fenyeget, hogy az érzés eltűnik a világosságban. Az új költészet annyira magába hasonította a zene és festészet elemeit, hogy ezeket elvetni tékozlásnak látszik. Hang és szín, érzéki inger, nem annyira fontos neki, mint nagyon sokunknak. Tudná, de nem akarja. A szép az ő számára a gondolat a maga ősi kútfejénél, ezt közvetlenül menti át verseibe, kerülőutak nélkül.”
1920-tól 1941-ig, a Nyugat megszűntéig a folyóirat egyik szerkesztője volt. 1933-ban és egy évvel később, 1934-ben is elnyerte a Baumgaren-díjat. A húszas-harmincas évek fordulóján erősödött verseinek humanista elkötelezettsége. A 2. világháború évei alatt egyre inkább elhallgatott és a szerkesztésnek élt, versei a gyászról, a háború során elhunyt barátoktól való búcsúzásról szóltak. Majd származása miatt már szerkesztőként sem dolgozhatott, bujkálnia kellett, hogy az életét mentse.
1945 után feléledt benne a költő, a publicista és az irodalomszervező. 1949-ben Kossuth-díjat kapott, életének hetedik évtizedében a kommunizmus elkötelezett hívévé vált, vakon hitt a felszabadulás erejében, éppen ezért nem egy költeménye és írása frázisokkal lett tele. Utolsó éveit betegsége és híres színházi rendező fia, Endre öngyilkossága árnyékolta be. 1967. december 16-án halt meg Budapesten, huszonhét verseskönyv, gazdag publicisztikai munkásság és a Nyugat fénykora kötődik nevéhez.
