„Pályája során az a kép alakult ki bennem, hogy egy fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs és egy hiú, mindenre kapható cinikus udvaronc keveréke.” Major Tamás színész, rendező, színigazgató, színészpedagógus, kiváló művész 105 éve született.
Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató, kiváló művész 1910. január 26-án született. Újpesten látta meg a napvilágot, apja tisztviselő volt. Már gyermekként szerepelt a Városi Színház ifjúsági előadásain, és a gimnázium elvégzése után beiratkozott a Színiakadémiára. Az akadémia elvégzése után, 1931-ben lett a Nemzeti Színház tagja, de már főiskolásként színpadra lépett az intézményben. 1945-től a Nemzeti igazgatója, 1962-től 1978-ig főrendezője volt, majd 1982-ben a Katona József Színház egyik alapító tagja lett. 1947-től haláláig tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán.
Czímer József Közjáték című könyvében így írt Majorról: „Pályája során az a kép alakult ki bennem, hogy egy fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs és egy hiú, mindenre kapható cinikus udvaronc keveréke.” Nem volt kiemelkedően jó színész, nagyszerű rendező vagy kiváló politikus, mégis ma is érződik a hatása. Színészi skálája rendkívül széles volt, a vérbő komédiától a legsötétebb tragédiáig terjedt. Színészként emlékezetes alakítást nyújtott Jago, Macbeth, III. Richárd, Lear király, Tartuffe szerepében, eljátszotta Lucifert Az ember tragédiájában, Moórt Csurka István Döglött aknák című darabjában, utoljára 1983-ban Spiró György Az imposztor című darabjában láthatta a közönség (a szerepet a szerző Majornak írta).
A tizedes meg a többiek, Major Tamás és Sinkovits Imre, 1965 (Fotó: Filmtortenet.hu)
Sajátos, mély hangszíne, jellegzetes, vibráló mozgása, iróniája, szellemi fölénye minden alakítását egyénivé varázsolta. A negyvenes évektől kezdve filmezett is, olyan alkotásokban játszott, mint A tizedes meg a többiek, a Hideg napok, az Egri csillagok, A nagy generáció.
Több mint száz darabot állított színre, köztük húsz Shakespeare-művet, de megrendezte a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, a Tartuffe-öt, a Két úr szolgáját. Eleinte a merev szocialista-realista stílust ötvözte a plebejus harsánysággal, később a brechti elidegenítés, majd a formabontó modernizmus kísérleteivel keresett új utakat.
Sokoldalúságára jellemző, hogy kabarészínészként is igen sikeres volt, a hatvanas-hetvenes években Psota Irénnel kétszemélyes jelenetsorozatban komédiáztak, általuk vált emlékezetessé a „Jenő, azt írja az újság…” kezdetű mondat.
Az elkötelezetten baloldali művész
Művészetében nem választható külön a színész, a rendező, a színészpedagógus, sőt a versmondó sem, s mindez összefügg közéleti, politikai tevékenységével is. Már fiatal korától kezdve a magyar költészet, különösen József Attila műveinek avatott, újszerű tolmácsolója volt. Elkötelezetten baloldali volt, pályája kezdetétől fellépett a munkáskultúra előadásain, antifasiszta műsorokat rendezett, és részt vett az ellenállási mozgalomban is. 1949 és 1953, illetve 1958 és 1961 között országgyűlési képviselő, 1957 és 1966 között a Magyar Szocialista Munkáspárt vezető testületének tagja volt. Művészi munkáját 1948-ban és 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el, a kiváló művészi címet 1950-ben kapta meg.
Carlo Goldoni: A fogadósné, Benedek Miklós, Major Tamás, Udvaros Dorottya, 1982 (Fotó: Magyar Színház)
A magyar színháztörténet egyik legendás és ellentmondásos alakja volt, igazi színházcsináló. Azt vallotta, színházat csak dühösen lehet csinálni, a legjobbakkal kell dolgozni és a legjobbat létrehozni. Sokan szerették, és sokan szívesen eltávolították volna a színházi életből. Azt azonban senki sem vitatta, hogy amikor 1986. április 13-án meghalt, olyan művész távozott, akinek a magyar színházművészet nagyon sokat köszönhet.
„Major komédiás. Ha tetszik, ha nem: ripacs. Csokonai Karnyóné-jának Kuruzs uramja, ostinato szerepe: a vándor rímmester önportré is. Major a kócevők, mutatványosok, jokulátorok leszármazottja. Autentikusan közvetíti korunkhoz ezeknek a világot átölelő röhögését. Még hivatásos néptribun korában sem vette magára a hordószónokok komolykodó álarcát. Megőrizte játékos emberi arcát. Rendezőként is színész maradt: alkotói tiszteletlenséggel röhögött bele a tragédiába. A népművészet felől hozta magával a játék zabolátlan örömét. Plebejus illetlenséggel játszott színházat. S minél értékesebb – előkelőbb klasszikushoz fordult, annál illetlenebbül viselkedett. Politikusként is megmaradt színésznek. Minden felszólalását produkcióval zárta. A hivatalos közegben is megragadta az alkalmat a mutatványra, föllépésre. Mélységesen mély komolytalansága tette persze ezeket a lényegében nem ünnepi alkalmakat valóban ünnepivé. Hivatalos ünnepből emberi ünneppé változtatva.” (Molnár Gál Péter: ”Major – köszöntő” 70. születésnapjára, Kritika)
