„A költők, mármint akik valóban azok, kivétel nélkül vagy naivak, vagy szentimentálisak aszerint, hogy milyen az a kor, amelyben művészetük virágzik…” Friedrich Schiller német költő, író, filozófus és esztéta, a német művészet és gondolkodás klasszikus korszakának kiemelkedő alakja, 210 éve halt meg.
„Naivnak kell lennie minden igazi zseninek, különben nem zseni. Egyedül naivitása teszi zsenivé, s ami intellektuálisan és esztétikailag jellemző rá, arra morális tekintetben sem cáfolhat rá. Mivel nem ismeri a szabályokat, a gyengeség mankóit és a fonákság porkolábjait, hanem pusztán a természet vagy az ösztön vezeti őt őrangyalaként, ezért nyugodtan és biztosan megy át a hamis ízlés minden hálóján, melyekbe a nem-zseni óhatatlanul belegabalyodik, ha nincs benne annyi okosság, hogy messziről elkerülje őket. Csak a zseninek adatott meg, hogy az ismertnek a körén kívül is még mindig otthon legyen, s hogy kitágítsa a természetet, anélkül hogy túlmenne rajta. Igaz, ez utóbbi olykor a legnagyobb zsenikkel is megesik, de ennek csak az az oka, hogy nekik is vannak fantazmagorikus pillanataik, amikor kikerülnek a természet oltalma alól, akár mert nem tudnak ellenállni a példa csábító erejének, akár mert félrevezeti őket koruk romlott ízlése.” (Friedrich Schiller: Művészet- és történelemfilozófiai írások)
Friedrich Schiller német költő, író, filozófus és esztéta 1805. május 9-én halt meg. 1759. november 10-én született a Neckar menti Marbachban. A württembergi herceg, aki apját alkalmazta, a tehetséges fiút 14 évesen katonaiskolába parancsolta, ahol Schiller jogot, majd 1775-től orvostudományt tanult. Ekkortájt kezdett verseket írni. A diákévek kisszerű zsarnoksága, a hatalom való visszaélés később munkásságának alapvető témája lett.
Első drámája, a bénító társadalmi konvenciókat, a magas körök romlottságát ostorozó A Haramiák 1782-ben, igaz kissé tompított formában került színre. A premiert a német színház fordulópontjának tartják.
„Vegyék a színjátékot egyszerűen dramatikus történetnek, ami nem akar többnek látszani, mint ami, de a dramatikus módszer előnyeire épít, amennyiben a lelket a legtitkosabb akciója közben éri tetten. Kifürkészi a szellem legbensőbb kamráit, anélkül, hogy hagyná magát beszorítani egy színdarab hagyományos keretei közé. Mert az az igazság, hogy a dráma valódi géniusza, mint például Shakespeare, aki úgy uralja anyagát, mint Prospero az ő Arieljét, szóval a színjáték igazi szelleme mélyebbre vág a húsban, jobban megérinti a lelket és élőbbek tanai, mint bármely regényé vagy eposzé. Így tehát leírhatok dramatikusan egy történetet, anélkül, hogy drámát akarnék írni. Azaz én egy dramatikus regényt írtam.
Nos, hogy a tárgyra térjek be kell vallanom, hogy nem is annyira a darabom terjedelme, de sokkal inkább a tartalma fosztja meg a lehetőségtől, hogy színpadra kerüljön. A mondanivaló egysége szükségessé tette ugyanis, hogy néhány olyan karakter is fellépjen a darabban, akik a jó érzést, a tiszta erkölcsöt sértik és a sokkal több gyengédséghez szokott hagyománytisztelőket felháborítják. Sőt mi több, kénytelen voltam ezeknek az erkölcstelen figuráknak bizonyos csillogást kölcsönözni, a szellem párviadalában gyakran ők győznek, így kárpótoltam őket szívtelenségük miatt rájuk zúduló utálat ellenében. Mert senki sem tökéletes, a legbűnösebbeknek is lehet számtalan jó ötlete, helyes hajlama, nemes tette. Ezért nincs tökéletlen ember, csak kevésbé tökéletes. Nos ennyit a színház ellen követett merényletemről. Ez az előszó kevés, hogy védőbeszédet mondjak színjátékom természetének igazolására. Mindannyian a sors kezében vagyunk, ezért a döntést önökre bízom, és távol álljon tőlem bíráim ékes szavakkal való megvesztegetése, hiszen szigorú ítéletektől nincs félnivalóm, és nem szeretném, felhívni figyelmüket a darab szépségeire sem, hiszen én már úgyis megtaláltam őket…” (Friedrich Schiller: Haramiák)
A szerző azonban nem élvezhette a sikert: mivel engedély nélkül jelent meg a bemutatón, a herceg elzáratta, az írástól is eltiltotta. Schiller a Fiesco kéziratával Mannheimbe szökött, itt azonban féltek a hercegtől, darabját nem fogadták el, így végül a türingiai Bauerbachban, egy volt diáktársa édesanyjánál lelt menedékre.
Friedrich Schiller: A tavaszhoz
(részlet)
Üdvöz légy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek!
(Ford.: Rónay György)
Itt írta az Ármány és szerelmet, az előkelő ifjú és a polgárlány szerelmét tárgyaló, a feudális jogrend és a társadalmi rendszer elleni lázadó darabot, amelyet sokáig nem merték előadni, sok helyen betiltották. Schiller 1783-ban állást kapott a mannheimi színháznál, de két év múlva menesztették. Malária kínozta, úszott az adósságokban. Szorult helyzetéből lipcsei tisztelői Gottfried Körner házában segítették ki, ekkor született Don Carlos című drámája. Ebben az öregedő apa és fia nemcsak szerelmi vetélytársak, hanem a haladás a szabadság kérdése kapcsán is összeütköznek, végül minden nemes érzelmet és törekvést eltipor a gonoszságot megtestesítő inkvizíció. Schiller barátjának, Körnernek írta Az örömhöz című ódáját, amely később Beethoven IX. szimfóniájában nyert végleges, mindenhol ismert formát.
1787-ben Weimarba ment, ahol megismerkedett Johann Gottfried Herder költővel, a tudós Wilhelm von Humboldt-tal, majd az Itáliából hazatérő költő Goethével. A költőfejedelemnek eleinte nem tetszett a paróka nélküli, poros csizmás, dohányzó ifjú, sokáig hűvös viszonyuk csak 1794-ben oldódott, a következő tíz évben vitatkozva és együttműködve segítették egymást.
Schiller 1790-ben megnősült, házasságából négy gyermeke született. Egészsége azonban megrendült, súlyosbodott tüdőbaja. Kant hatására esztétikai dolgozatokat írt az alkotás természetéről, társadalmi és erkölcsi szerepéről. Lírai műveiben is a filozófiai tanulmányok hatása érződik, ekkor születtek A harang című elbeszélő költeménye és népszerű balladái is. Drámaírói munkásságának egyik csúcspontja a Wallenstein, amelynek főhőse, a német-római birodalmi hadak fővezére a harmincéves háborúban mérlegeli, kössön-e békét az ellenséggel, hogy megszerezhesse a birodalmat. Az idővel versenyt futva született utolsó négy drámája, köztük a ma is sokat játszott Stuart Mária és a Tell Vilmos.
Schiller 1805. május 9-én Weimarban halt meg, Demetrius című drámájának alkotása közben.
„A költők, már fogalmuk szerint, mindenütt a természet megőrzői. Ahol nem lehetnek többé teljesen azok, s már tapasztalják magukban az önkényes és művi formák romboló hatását, vagy legalábbis küzdeni kényszerülnek ellene, ott a természet tanúiként és megbosszulóiként lépnek föl. Tehát minden költő vagy maga természet, vagy keresi az elveszett természetet. Ebből két egészen különböző költészeti mód származik, melyek kimerítik és felosztják a poézis egész birodalmát. A költők, mármint akik valóban azok, kivétel nélkül vagy naivak, vagy szentimentálisak aszerint, hogy milyen az a kor, amelyben művészetük virágzik, s milyen esetleges körülmények befolyásolják általános műveltségüket és elméjük átmeneti hangulatait.
Egy naiv és gazdag szellemű ifjúkori világ költője, akárcsak az, aki a művi kultúra korszakaiban a legközelebb áll hozzá, szigorú és rideg, minden bizalmasság nélkül menekül az őt kereső szív, az őt ölelni kívánó vágy elől, mint a szűz Diana a maga erdeiben. A száraz igazság, mellyel a tárgyat kezeli, nemritkán érzéketlenségnek tűnik. Tárgya teljesen áthatja őt, szíve nincs ott közvetlenül a felszín alatt, mint valami silány fém, hanem a mélyben keresendő, mint az arany. Ahogyan az istenség a világ épülete mögött, úgy áll a költő a műve mögött; ő a mű, és a mű ő; ha maga a költő kezd érdekelni bennünket, annak nem lehet más oka, mint hogy vagy eleve nem érdemeltük meg a művet, vagy nem értjük, vagy pedig már elteltünk vele.” (Friedrich Schiller: Művészet- és történelemfilozófiai írások)
1827. szeptember 16-án Schiller földi maradványait áthelyezték a weimari hercegi sírboltba. Marbachban található a Schiller Nemzeti Múzeum, Weimarban pedig a Schiller Múzeum. 2005 Schiller éve volt Németországban Freiheit! (Szabadság!) mottóval.
