„Mindenkinek tetszik, ha a saját gondolatát tálalják föl neki, szépen felcicomázva.” 100 éve, 1916. november 22-én hunyt el John Griffith Chaney, aki Jack London néven lett világhírű író.
2016-ban száz éve, hogy itt hagyta a világot Jack London, az amerikai irodalom nagy alakja, műfajok egész sorának újító zsenije – olvashatjuk a Kossuth Kiadó Jack London-sorozatának ajánlójában. Bármit írt, állathistóriát, kalóztörténetet, krimit, utópisztikus regényt, westernt, szociográfiát, csavargónaplót az irodalom művésze volt. Ebben a száz évben a legszélesebb olvasóközönség rajongott érte. És a magyar írástudók legjava. Hunyady Sándor így lelkesedett: Jack London csupa mesélő kedv, fantázia, kaland, mert földrajzilag is egészen új területeket tár föl a sápadt európai képzelet előtt. Minden könyvének más és más, szenzációs díszlete van. Elvisz Alaszkába, ahol halállal kell fizetni az aranyért, vad szerencsekeresők, éhes farkasok közé, viola hómezőkre, amelyek fölött az északi fény világít, és ahol megfagy a tüdő a jeges levegőben. Kis halászhajókon, gyanús gőzösökön bejárjuk vele a Csendes-óceánt. Éhezünk, ölünk, dolgozunk. Ahová nyúl, kincs akad a kezébe. Akkora elbeszélő tehetség, hogy a tollán új fényt kap minden elkopott probléma.
Jack London John Griffith Chaney néve San Franciscóban született 1876. január 12-én, anyja zenetanárnő és nevezetes spiritiszta volt. Apja, aki több foglalkozást is űzött, leginkább azonban asztrológusként tartották számon, meg sem várva fia megszületését faképnél hagyta feleségét, aki hamarosan feleségül ment egy John London nevű kétgyermekes özvegyemberhez.
John Chaney később az ő nevét vette fel, a Jack keresztnevet maga választotta. Az immár háromgyerekes család – egy rövid időszakot kivéve – iszonyatos szegénységben élt, s mivel apjuk betegeskedett, 15 éves korában Jack lett a családfenntartó. Volt újságkihordó, konzervgyári munkás, hajósinas, szövőgyári munkás, fűtő, egy ideig osztrigatelepek fosztogatásából élt. Matrózként eljutott Koreába és Japánba, tehervonatok potyautasaként becsavarogta Amerikát, rövid ideig börtönben is ült.
Mindeközben szinte állandóan falta a betűket, a Bibliától a kalandregényekig mindent elolvasott. 1893-ban egy újság pályázatára elküldte a Tájfun Japán partjainál című élményleírását, amellyel első díjat nyert. Ekkor határozta el, hogy író lesz, s hihetetlen termékenységgel ontani kezdte a legkülönbözőbb műfajú írásokat, amelyeket szinte monomániásan küldözgetett az Egyesült Államok valamennyi lapjához, csekély sikerrel. Rendes munkát nem kapott, s egy idő után csatlakozott az ún. Kelly-féle „ipari hadsereghez”, a munkanélkülieket tömörítő tiltakozó szervezetek egyikéhez. Tüntetést szervezett Washingtonban, s megismerve a gazdasági válság okozta nyomor fokozatait, csatlakozott a szocialista mozgalomhoz.
Darwin, Marx és Nietzsche munkáit olvasta, s ezekből gyúrta össze saját, a szocializmus és a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető ideológiáját. 19 éves korában négy iskolai év anyagát egy év alatt megtanulva leérettségizett, s beiratkozott a berkeleyi Kaliforniai Egyetemre. 1897-ben azonban – engedve az alaszkai aranyláz csábításának – otthagyta az iskolát, s a Klondike folyóhoz utazott aranyat mosni. Egy év múlva üres kézzel, skorbutban megbetegedve tért haza, ismét alkalmi munkákból tengődött, de egyre erősödött elhatározása, hogy írásaiból fog megélni. E célból – a különböző magazinok és folyóiratok tüzetes tanulmányozása után – szigorú programot állított össze magának, s teljesítményét fokozatosan növelve írt szonetteket, vicceket, anekdotákat és kalandos történeteket.
Erőfeszítéseit végül siker koronázta: előbb az Overland Monthly című lap fogadta el egy elbeszélését, majd 1900-ban megjelent első novelláskötete, A farkas fia. Ugyanebben az évben feleségül vette Bess Maddernt, akitől hamarosan két lánya született. Anyagi helyzete egyre javult, ám a kalandoknak nem tudott ellenállni. A Hearst-lapok tudósítójaként előbb Dél-Afrikába ment, az angol-búr háborúról küldött jelentéseket, majd Angliába utazott, ahol London nyomornegyedében élt egy darabig. Itt szerzett tapasztalatait írta meg A mélység lakói című megrázó szociográfiájában, amelyet az angolok nagyon nem szerettek, de Amerikában sikert aratott.1903-ban jelent meg egyik legjobb regénye, az alaszkai élményeit feldolgozó A vadon szava. Ekkor már az egyik legjobban fizetett írónak tartották, bár bevételei nem fedezték pazarló életmódját, s tartozásai állandó írásra késztették. Ez egyébként nem esett nehezére, a magának rendelt ezer szó napi penzumot szigorúan betartotta.
„Azt hitte, a szerelem olyan láng, amely csak melegít, de nem éget, enyhe, mint a harmat, csöndes, mint a patak mormolása, s kellemesen hűvös, mint egy nyári éjszaka. Amit szerelemnek gondolt, inkább békés ragaszkodás volt, a szeretett lény szolgálata valamilyen földöntúli békesség illatos félhomályában. Sejtelme sem volt a szerelem vulkanikus kitöréseiről, emésztő forróságáról s kietlen sivatagairól.” (Jack London: Martin Eden)
1905-ben, rövid koreai tartózkodás után elvált, s feleségül vette Charmian Kittredge-et, aki Russ Kingman biográfus szerint „London lelki társa volt, mindig az ő oldalán és egy tökéletes társ”. Az asszony Jack London halála után kétkötetes művet adott ki kalandokban bővelkedő közös életükről.
Életének utolsó évtizedében születtek London legértékesebb művei: az erőteljesen önéletrajzi vonásokat mutató az Országúton és a Martin Eden. Martin Eden, a fiatal matróz, távoli tengerek friss levegőjét hozza magával, amikor a múlt század végén hosszú útról visszatér az Egyesült Államokba. A tehetséges, testben-lélekben töretlen erejű ifjú képességeihez méltó helyet akar kivívni magának az Újvilágban. Ezt a küzdelmes életet mutatja be Jack London világhírű önéletrajzi regénye, egy proletárfiú útját a tengerjáró hajók fedélközi matrózszállásaitól a nagyvárosi nyomortanyákon, országúti vándorlásokon keresztül a nagy írónak járó megbecsülés kivívásáig.
Az utópisztikus jellegű, a fasizmus előérzetét tükröző A vaspata, s két kutyatörténete, Az éneklő kutya, amely utóbbi csak halála után jelent meg és A beszélő kutya. Ez utóbbi Jack London egyik leghíresebb könyve Jeromos, a skót terrier történetét mondja el. Akárcsak a szerző első kutyaregénye, a Vadon szava, valójában ez a könyv is az emberről, a társadalomról szól, jól megvilágítva tulajdonságaikat, hiszen a kutyaszereplők természetét és sorsát is az emberi gonoszság és szeretet, kapzsiság és jóság alakítja.
1910-ben a kaliforniai Glenn Ellen melletti birtokán telepedett le, s felépítette a monumentális Farkasházat, amely egy éjszaka titokzatos körülmények között a tűz martaléka lett. Ezt követően egymás után érték a bajok: alkoholizmusa végképp elhatalmasodott rajta, vesebaja súlyosbodott, adósságai voltak, alkotókedve megcsappant, az írás kényszer lett számára. A társadalmi problémák iránti érdeklődését is elvesztette, s halála előtt néhány hónappal kilépett a szocialista pártból is. Anyagi és magánéleti válságából nem látva más kiutat, 1916. november 22-án morfiummal öngyilkosságot követett el.
1925-ben a Nyugatban Harsányi Zsolt így írt: „Jack London egyáltalán nem tisztelte a maga irodalmát. Egy fiatal íróhoz intézett leveléből való a következő mondat: „Ön szeret írni? Irigylem érte. Én őszintén utálom a munkát. De igen sokat írok, mert muszáj. Rájöttem, hogy ezen a pályán tudok a legtöbbet keresni.” Kissé kiábrándító önvallomás egy híres írótól, még Amerikában is. És ha felteszem magamnak a kérdést, hogy művész lehet-e, aki ezt leírta, szinte zavarba jövök, mert „A vadon szava” gyönyörű könyv és van egy-két elfelejthetetlenül remek novellája.”
Jack London műveinek színvonala igen egyenetlen, közülük sok csak az átlag bestseller szintjén mozog. Népszerűsége azonban világszerte töretlen, a kalandok iránt érdeklődő olvasók ma is szívesen forgatják írásait.
