„Csak a felét mondtam el annak, amit láttam!” A világ leírása, avagy Marco Polo utazásai című könyve által vált ismertté még saját korában, neve ma is legendásan hangzik. 690 éve halt meg Marco Polo, kereskedő, világutazó és útirajzíró.
Marco Polo velencei utazó neve egyet jelent Kína és a Távol-Kelet felfedezésével. Emberfelettinek tűnő vállalkozása és utazásai által a kelet népeiről, szokásairól, életmódjáról, csupa olyasmiről tudunk, ami kívül esett a középkori ember látóhatárán. A róla szóló információkat, anekdotákat és történeteket bátran mondhatjuk közismertnek, ám kalandjainak sorát tényként nem kezelhetjük, mert valójában semmilyen bizonyíték nem igazolja.
Marco Polo, kereskedő, világutazó és útirajzíró
1324. január 8-án halt meg szülővárosában Marco Polo, aki 1254-ben született Velencében, ám a pontos dátum nem ismert. Apja és nagybátyja, Nicolo és Maffeo Polo vállalkozó kedvű kereskedőpár volt. Apjuk, az idősebb Marco telepeket létesített Konstantinápolyban és a Krím félsziget délkeleti partján. Fiai 1260-ban a Krímben kereskedtek, innen indultak el keletre, a Volga menti Szarajba, Barkha kán udvarába, majd Kazányba, innen Bokharába, ahol találkoztak a nagy kán követeivel. Ők hívták meg a testvéreket Kathaj országába, azaz Mongóliába és Észak-Kínába, ahol ekkor (1260-94 között) Kublai nagykán, Dzsingisz kán unokája uralkodott és Kambalukban (ma Peking) fényes udvartartást vitt. 1269-ben, hétévi kambaluki tartózkodás után a Polo-fivérek visszatértek Velencébe ajándékokkal és a pápának szóló üzenettel. Az üzenetben Kublai felkérte a pápát, küldjön udvarába száz tudóst, akik vitát folytatnának a buddhistákkal vallási kérdésekről.
A pápa nem válaszolt, a Polo-fivérek azonban 1271-ben második utazásra határozták el magukat, melyre magukkal vitték Nicolo fiát, a 17 éves Marcót is. Ezúttal egy déli útvonalat választottak, amely a perzsa-mongol birodalmon át vezetett. Sok nehézség után Kencsu észak-kínai városba érkeztek, ott egy egész évig várniuk kellett, míg engedélyt kaptak a továbbutazásra. 1275-ben megérkeztek a nagykán nyári rezidenciájára, az akkori Sengtu városba. Az okos és érdeklődő Marco olyan kedvező benyomást gyakorolt az uralkodóra, hogy magával vitte Kambalukba, téli rezidenciájára. Miután Marco megtanult kínaiul, különböző közigazgatási feladatokat kapott a nagykántól. Ezek révén eljutott a hatalmas birodalom csaknem minden tartományába. Marco Polo, mint az első európai, betekintést nyert Kína társadalmi viszonyaiba, megismerte a kínai vallást, kultúrát és gazdaságot. A nagykán végül egy Sanghajtól délre fekvő nagyváros kormányzójává nevezte ki.
Két évtized után, 1292-ben a három Polo hazaindult. A Malakkai-szoroson átkelve a perzsa Hormuzba érkeztek, s rövid pihenő után visszaindultak Velencébe. 1295 júniusában (mások szerint 1298-ban vagy 1299-ben) tértek vissza szülővárosukba. További életéről már kevés ismerettel rendelkezünk, annyi biztos, hogy Velencében telepedett le, megházasodott és családot alapított (felesége Donata Badoer volt és három lánya született) és 1324. január 8-án bekövetkezett haláláig az adriai nagyvárosban élt.
A régész, orientalista, utazó és földrajztudós Stein Aurél Marco Polo nyomában című könyvében így ír : „Azon följegyzések közt, amelyek fönnmaradtak a messze Cathayba igyekvő nyugati küldöttségek, kereskedők és utazók leírásaiból, a részletek pontosságában, emberi érdekességében messze kimagaslik Marco Polo, a legnagyobb középkori utazó halhatatlan munkája. Felbecsülhetetlen ez a munka a geográfus számára. Jó szerencsém úgy akarta, hogy expedíciómon nyomon követhettem a nagy velencei utazót…”
Kérdéses hitelesség
Marco Polo egy adriai-tengeri csatában során, Cursola mellett 1298-ban genovai fogságba került. Ott diktálta le útijelentését egy pisai fogolytársának, Rusticianónak (vagy Rusticellónak). Művének anyaga kettős: egyrészt saját tapasztalatain nyugszik, másrészt olyan ismereteket tartalmaz, melyeket ő is csak másoktól hallott.
Apjának és nagybátyjának első útját is könyvébe foglalta a távol-keleti kultúra élénk leírását eleinte senki sem hitte, mivel azt Marco Polo sok tekintetben magasabb szintűnek becsülte az európai kultúránál. Később azonban felismerték a leírtak értékét, és Marco Polo írása a középkor legjelentősebb távol-keleti kézikönyve lett. Művében még sok a mesés elem, de ezeken áthatol a kereskedő éles, a valóságot szemlélő tekintete. Népszerűségére jellemző, hogy 145 kéziratát ismerték Európában.
Frances Wood, a British Library szakértője, terjedelmes könyvben (Járt-e Marco Polo Kínában?) tette közzé kétségeit a középkori vándor állításaival kapcsolatban. A szakértő a számtalan, gyanúsnak talált mozzanat között kiemeli: Marco Polo, aki állítólag 17 évet (1260-1294) töltött a Távol-Keleten Kubiláj nagykán szolgálatában, egyetlen szóval sem említi a Nagy Fal létezését, az Európában akkor még ismeretlen teát, a kínai írásjeleket, a porcelánt, az elkötözött lábfejű asszonyokat.
Peter Hopkirk, a Selyemút vándorai című könyv szerzője szerint az is elgondolkodtató, hogy a korabeli kínai évkönyvekben nem található utalás egyetlen európai utazó vendégeskedésére sem. Wood végül arra a megállapításra jut, hogy Marco Polo valószínűleg nem jutott messzebb családjának Fekete-tengeri kereskedelmi kirendeltségeinél és Konstantinápolynál, ezért is egyeznek meg leírásai nagyrészt a korabeli arab és perzsa útleírásokkal.
Lehet, hogy Polo csakugyan sohasem járt Kínában, az azonban bizonyos, hogy műve, s főképp annak „bővített” változata – bárhonnan eredtek is információi – a Kelet addigi legrészletesebb leírását tartalmazta, és ő volt az, aki fölkeltette az érdeklődést a Távol-Kelet iránt. Útleírásából képet alkothatunk az ázsiai népek történeti fejlődéséről, eredményeiről. A korabeli Európát megrázta annak felismerése, hogy a keresztény szellemiségtől oly idegen kultúra ilyen csodálatos dolgokat hozott létre.
