„Egyre közeledik a sír, gondolta, és megint ingerültté vált, amiért nem sikerült megértetnie azzal a taknyos ügyvédecskével, hogy valakinek gondoskodnia kell majd Helléről.” – Agnete Friis és Lene Kaaberbøl Cigányátok című krimijében Nina Borg ápolónő veszi kézbe a rejélyek kinyomozását, nem is akárhogyan. – Részlet
Miskolctól nem messze egy elhagyott szovjet laktanya áll. Már teljesen kifosztották, két cigány fiú mégis kutakodni kezd az egykori kórház romos épületében. Olyan kincsre találnak, amire egyikük sem számított. Próbálnak túladni rajta, a dolgok azonban balul sülnek el, és az egyik fiú váratlanul eltűnik. A bátyja egészen Koppenhágáig követi a nyomát, de mindenütt akadályokba ütközik. Azok, akik találkoztak a testvérével, ijedten valami cigányátokról suttognak.
Nina Borg, a Vöröskereszt ápolónője egy városszéli, elhagyott garázsban cigány menekülteken próbál segíteni, akik között titokzatos betegség ütötte fel a fejét. Arra azonban nincsen felkészülve, hogy a jó szándék ezúttal nemcsak őt, hanem a családját és másokat is halálos veszélybe sodor. A fiút és Ninát magával ragadja a tragikus események áradata… amelyet talán már túl késő megfékezni.
Lene Kaaberbøl fantasy-szerzőként, Agnete Friis pedig gyerekkönyv-szerzőként érte el első sikereit Dániában. Együttműködésük eredményeként megszületett a legújabb skandináv krimi siker: Nina Borg esetei tucatnyi nyelven olvashatók világszerte. A sorozat első kötete, a Fiú a bőröndben 2008-ban az év krimije lett.
Agnete Friis és Lene Kaaberbøl: Cigányátok
(Részlet a könyvből)
Schou-Larsen mostanában felelevenítette azt a régi szokását, hogy hetente néhányszor körbejárta az Emdrup-tavat. Szép hosszú séta volt, amire manapság majdnem egy órát kellett szánnia. Emlékezett rá, hogy amikor még élt a kutyájuk, fél óra alatt is körbeért, Mulle − az utolsó eb a foxijaik hosszú sorában − azonban immár tizenöt éve kilehelte a lelkét.
Helle térden állva gyomlált az évelő virágok között. Nemrégiben beszerzett magának egy bélelt nadrágot, melynek térdét belülről gumihabbal erősítették meg, így már nem kellett magával hurcolnia a gyomláláshoz rendszeresített kispárnát, körbe az egész telken, ha nem túlzás ez a megjelölés egy körülbelül nyolcszáz négyzetméteres villakert esetében. A strapabíró, sötétzöld anyagtól kissé teltebbnek látszott a hátsója, mint amilyen valójában volt.
− Megyek – szólt oda neki Schou-Larsen indulóban.
Felesége nem válaszolt azonnal, ehelyett undorodva felkiáltott, és hatvankét éve ellenére meglehetősen sportosan felpattant.
− Megint itt vannak! – sziszegte.
− Kik? – kérdezte a férfi zavartan.
− A meztelen csigák!
Helle átmasírozott a füvön, a telekhatáron álló sufniig. Manapság teljesen szabályellenes volt így elhelyezni egy épületet, aktív korában maga Schou-Larsen is számos építésiengedély-kérelmet utasított el hasonló okokból, a sufni azonban vélhetően már a ház megépülése, vagyis 1948 óta ott állt.
Néhány pillanat múlva Helle egy háromágú kerti gereblyével felfegyverkezve bukkant elő újra, gyakorlott mozdulattal beleszúrta az állat puha, vörösesbarna testébe, és félbevágta.
− Szereznem kell vasfoszfátot – mondta. – Ha lehet, még ma.
− Tényleg ennyire sürgős, hogy kiirthasd ezeket a nyomorult csigákat?
Felesége felegyenesedett, és csuklójával félretolt egy hajtincset az arcából. Virágos kertészkesztyűjét sötétre színezte a föld és a növényi nedvek.
− Ez egy rendkívül agresszív faj – jelentette ki, miközben kék szeme fenyegetően csillogott. – Itt nincsenek természetes ellenségeik, és egy ivarérett csiga akár négyszáz tojást is lerakhat egyetlen szezon alatt. Kénytelen vagyok kordában tartani őket.
− Persze, persze. Majd ha megjöttem a sétából, elmegyek a kertészetbe.
− Hova mész?
− Csak járok egyet a tó körül.
− Ne felejtsd el magaddal vinni a mobilodat!
Schou-Larsen csak mormogott valamit válaszként. Nem kedvelte a pici, ezüstszürke micsodát, alig látta rajta az apró gombokat, és sosem barátkozott meg a mechanikájával sem. De igaza volt a feleségének, az a legésszerűbb, ha magával viszi. Ha mondjuk, történne vele valami, segítséget tud hívni. Hogy milyen vészhelyzet jöhet számításba, az vén szervezete napi állapotától függően változott. Ha például az ízületei fájtak, arra gondolt, hogy eleshet, és eltörhet a csípője. Ha nem kapott levegőt, a szívinfarktus réme lebegett a szeme előtt: ahogy ott fekszik a nádasban, ahol senki sem veszi észre. De hogy ilyen esetben vajon képes lenne-e használni ezt a kis technikai csodát, már más lapra tartozott. Mégis bement a házba, fogta a készüléket, és kokszszínű széldzsekije zsebébe dugta.
− Akkor indulok – kiabált ki a kertbe.
− Ne felejtsd el, hogy ma fél hatkor eszünk! – kiáltott vissza a felesége.
Már megint szerda lenne? Bizonyára. Hiszen az asszony szerdánként járt énekelni. Rendes esetben mindig hatkor vacsoráznak.
A tónál elég erős szél fújt, úgyhogy örült, hogy felvette a széldzsekijét. Egy hét jó idő után, mialatt minden kirügyezett, újra visszatért a hideg, ő pedig, ahogy öregedett, egyre jobban tartott a zord időjárástól. A tó körüli ösvényen elég sokan jártak, kutyasétáltatók és kocogók, Schou-Larsen pedig irigykedve bámulta a futókat, akik
izmos, rövidnadrágos lábukon könnyedén szökellve haladtak el mellette, s közben mosolyogva csevegtek egymással, hogy ezzel is megmutassák, egy kis kocogás kicsit sem fullasztja ki őket. Csak várjátok ki a végét! Egy szép napon majd ti is zihálva tápászkodtok ki az ágyból, és azt mérlegelitek, képesek vagytok-e egyedül kimenni a vécére, gondolta.
Alig jutott el a Søholm parkig, a tünetek máris jelentkeztek. Sajgott a csípője – ez ismerős érzés volt már a számára, amihez hozzá lehetett szokni. Aztán szúrást érzett a mellkasában. Mint amikor az embernek az oldala szúr, csak sokkal kellemetlenebb. Egyre közeledik a sír, gondolta, és megint ingerültté vált, amiért nem sikerült megértetnie azzal a taknyos ügyvédecskével, hogy valakinek gondoskodnia kell majd Helléről.
Amikor összeházasodtak, az asszony épphogy betöltötte a huszonkettőt. Ő negyvenhat volt. Munka közben találkoztak, felesége a polgármester titkárnőjeként dolgozott. Feladatait mindig hűvös hatékonysággal látta el, amitől felnőttebbnek és hozzáértőbbnek látszott a legtöbb irodistalánynál. Igen, akkoriban még így hívták őket, minden mesterkélt, politikailag korrekt mellébeszélés nélkül.
Amikor a rojtos retikülök és a forrónadrágok a poros önkormányzati irodákban is megjelentek, Helle kitartott a klasszikus kosztümök, nyakláncok és Chanelt idéző elegáns kardigánok mellett, melyek láttán mindig Grace Kelly jutott Schou-Larsen eszébe. De csak mikor felfedezte, hogy minden este az apja jön a lányért, mert fél egyedül hazamenni, szóval csak akkor értette meg, milyen sebezhető lelket rejt a kifogástalan külső. Ez fogta meg benne, és ezért ajánlotta fel neki, hogy szívesen hazaviszi, ha az apja történetesen nem ér rá.
Időnként persze számolgatott. Huszonnégy év különbség, ha tárgyilagosan nézzük, elég nagynak számított, még abban az időben is. Ő mégsem érezte így.
− Apám tizenhét évvel idősebb az anyámnál – mondta neki a lány. – És én késői gyerek vagyok. Megtanultam, hogyan kell az idősebbekkel viselkedni.
Nem villant meg huncutul a szeme, miközben ezt mondta, erre jól emlékezett. És idővel megbizonyosodhatott róla, hogy tényleg nem beszélt a levegőbe, hiszen a lány valóban jobban érezte magát az ő korosztályának társaságában, mint a sajátjáéban. A tiltakozó mozgalmak, a csupasz keblek mutogatása és a tudatmódosító szerek használata egyáltalán nem illet hozzá. A fiatalság megrémítette.
Negyvenes éveinek közepén még nem nagyon gondolkodik azon az ember, hogy mi lesz élete párjával, ha ő távozik az élők sorából. Most már azonban más volt a helyzet. Most szinte másra sem tudott gondolni. A megtakarított pénzüknek, a háznak és az özvegyi nyugdíjnak elegendőnek kell lennie, hacsak a neje nem csinál valami ostobaságot. De sajnos épp ebben nem bízhatott. Costa Del Svindli! Hogyan is vághatott bele ilyesmibe, anélkül hogy megbeszélte volna vele? Több mint félmillió korona, amit egyszerűen kidobott az ablakon!
Schou-Larsen megállt és a melléhez kapott. Megint elhúzott mellette egy futó, de most nem egy edzett fickó, hanem egy levegő után kapkodó, akinek a hasa a teste többi részéhez képest önálló ütemben ugrált mozgás közben. A férfi rákvörös volt, és Schou-Larsennek úgy tűnt, az elkínzott arc egyenesen halálfélelmet tükröz.
Amikor én betöltöttem az ötvenet, senki sem várta tőlem, hogy tornacipőt vásároljak, és rávessem magam a park ösvényeire, gondolta Schou-Larsen, és eszébe jutott az a Georg Jensen-szivarvágó, amelyet az irodában kapott a nagy alkalomra.
Úgy döntött, eleget sétált már. Hideg volt, és haza akart menni.
A párhuzamos Ellemosevej helyett a Lundedalsvejt választotta, egyszerűen ehhez támadt kedve. Nem volt épp okos döntés, most, hogy ennyire rosszul érezte magát, ráadásul emiatt hazudnia kell majd Hellének is, amikor megkérdezi. És biztosan megkérdezi, efelől nem volt semmi kétsége.
A Stikvejt még mindig nem aszfaltozták le, a poros kavicsburkolatba mély keréknyomokat vájt a sűrű forgalom. Az építési terület köré szégyenletes hanyagsággal szürke betonlábakon álló kerítést emeltek cikcakkban. Épp most zárta be a kaput egy sárga védősisakba és neonsárga mellénybe öltözött férfi az aznapi utolsó teherautó mögött. Véget ért a nap az építkezésen, gondolta Schou-Larsen, és udvariasan üdvözlésre emelte a kezét, ahogy akkor szokás, amikor nem akarunk kezet fogni a szembejövővel.
− Hogy halad? – érdeklődött.
A férfi épp egy súlyos láncot húzott át a kapu rácsai között. Félig hátrafordult, és gyanakodva nézett rá a válla fölött, de amikor meglátta Schou-Larsent, láthatóan megkönnyebbült. Bizonyára nem tartotta veszélyesnek az idősödő urat széldzsekiben és tweedsapkában.
− Micsoda? – kérdezett vissza nem túl udvariasan, legalábbis Schou-Larsen úgy találta.
− Az építkezés. Jól halad?
Hány építési területet ellenőriztem már életemben, gondolta Schou-Larsen, és közben acélos, tekintélyt parancsoló arcot vágott.
A férfi összeráncolta a szemöldökét, láthatóan nehezen tudta hová tenni Schou-Larsent. Hiszen semmi sem garantálta, hogy az idősödő úriember nem csupán egy túlbuzgó kíváncsiskodó az idősek otthonából, hanem befolyásos személy, akinek szava van az ilyen ügyekben.
− Úgy, ahogy… – felelte végül. – Eléggé megcsúsztunk.
S bár most már egy kutyás őrt is alkalmazunk, még mindig nem kímélnek bennünket a vandálok sem. Nem mindenki örül ennek az építkezésnek – hüvelykujjával a hatalmas tábla felé mutatott, amelyen arab betűkkel néhány soros szöveg volt olvasható, alatta pedig valamivel kisebb betűkkel az AL-KABIR Iszlám Kulturális Központ elnevezés.
− Valóban nem – felelte Schou-Larsen minden érzelemtől mentesen. – De továbbra is azzal számolnak, hogy nyárra befejezik a munkát?
− Nincs más választásunk – mondta a férfi kényszeredett mosollyal. – Londonból jön egy imám a megnyitóra, hogy felavassa az épületet, és az ő naptárában nem könnyű újabb időpontot találni.
− Hát, további jó munkát!
A férfi bólintott, és rákattintott egy masszív lakatot a láncra.
− Szép napot – mondta még búcsúzóul, és bepattant egy piros, céges rendszámú autóba.
Vajon miért nem használja már senki a viszontlátásra köszönést, mélázott el Schou-Larsen. Egy darabig még elidőzött ott, bekukucskált a kerítésen keresztül. Hivatalosan átépítésnek nevezték, de az alap kivételével nem sok maradt az egykori gyárépületből. A változékony időjárás által megtépázott betonfalak helyére fehérre meszelt falakat emeltek ívelt ablaknyílásokkal, az ósdi eternittetőt pedig zölden csillogó, mázas cserépre cserélték. A telken valamivel beljebb, a bejárati rész mögött, egy kupola két oldalán, egyelőre erős, piros ponyvával letakarva, két karcsú torony emelkedett. Lehet, hogy a táblán az állt, hogy kulturális központ lesz belőle, de az épület formája egyértelműen elárulta, hogy valójában egy mecsetet építenek.
Finoman szitálni kezdett az eső. Haza kell érnie, még mielőtt rosszabbra fordul az idő, gondolta, hiszen egy esetleges megfázás az életébe kerülhet. Az egykori bridzspartnere, Søndergaard is abba halt bele. Egy kis szipogás, néhány tüsszentés, aztán már meg is van az influenza, a tüdőgyulladás, a halotti bizonyítvány és a hamvasztás. Még csak nem is legionella vagy valami egzotikus betegség támadta meg, egyszerűen elkapta az influenzát. Ráadásul három évvel fiatalabb volt nála.
Még egy utolsó ingerült pillantást vetett az álcázott mecsetre. Huszonöt évvel ezelőtt neki kellett volna kiadnia az építési engedélyt a projekthez. Huszonöt évvel ezelőtt azonban még egyáltalán nem volt aktuális a kérdés.
Még ha ezek a francos tornyok nem lennének ilyen magasak! Hiszen még az elmehøjveji ház hátsó udvarából is látni lehetett őket.
Negyed hatkor kinyitotta a bejárati ajtót. A nyitott konyhaajtón keresztül kihallatszott a margarin sercegése, a házban kellemes ételillat terjengett. Felakasztotta a széldzsekijét és a kalapját az ajtó melletti fogasra, levette a cipőjét, és belebújt a Hellétől karácsonyra kapott, báránybőr béléses papucsba.
– Mi a mai menü? – érdeklődött erőltetett könnyedséggel.
− Fasírozott – Helle homlokán egy gondterhelt, fordított egyes alakú ránc futott keresztül, és Schou-Larsen azonnal megérezte felesége feszültségét. Talán amiatt ideges, hogy elkésik a kóruspróbáról, gondolta, hiszen a legjelentéktelenebb találkák miatt is mindig aggódott. A spatulát az egyik, kerek fasírozott alá tolta, és gyors
mozdulattal megfordította.
– Arra mentél?
− Nem – hazudta a férfi . – Miért mentem volna?
− Ne felejtsd, megígérted, hogy veszel csigamérget!
− Nem felejtem el, vacsora után elmegyek. A Silvan hétig nyitva van. Persze, csak ha nem várhat holnapig.
− Nem – felelte Helle, miközben megfordította a következő fasírozottat.
