Daudet Dél-Franciaország varázslatos tájainak, embereinek és legendáinak legavatottabb tollú ábrázolója. Alphonse Louis Marie Daudet francia író, drámaíró 175 éve született.
„A szamárrúgások rendszerint nem ilyen szikrázók! De ez pápai szamár volt; meg aztán, képzeljék csak! Hét éve tartogatta már neki… Nincs szebb példa ennél az egyházi bosszúra.” (Alphonse Daudet: Levelek a malomból)
1840. május 13-án Nimes városában látta meg a napvilágot. Apja selyemszövő volt, de hamarosan tönkrement. Az író gyermekkora szegénységben és szomorúságban telt. Nyolcéves korában a család Lyonba költözött, itt végezte iskoláit. Nem túl sokat, mert tizennégy éves korától inkább kerülte az iskolát. Apja közbenjárására ugyan ösztöndíjhoz jutott, de a kollégiumban számos megaláztatás érte. Tizenhét éves korában szülei végleg csődbe jutottak.
Hat hónapig felügyelő volt egy internátusban, de elbocsátották, amit később megszépítve írt meg önéletrajzi ihletésű regényében. Végül Párizsban kötött ki, ahol újságírásból tartotta fenn magát. Megismerkedett kora irodalmi nagyságaival. 1858-ban kiadta szeretőjének, egy modellnek ajánlott szerelmes költeményeit. A kötet nem keltett különösebb feltűnést, de véletlenül Eugénia császárné kezébe került, akinek megtetszettek a versek, és közbenjárására Morny herceg (III. Napóleon féltestvére) titkára lett, és végre az irodalomnak szentelhette magát.
1860-ban találkozott a provanszál kultúra és nyelv újraélesztésén munkálkodó Frédéric Mistral íróval, aki a vidéki élet iránt is felkeltette érdeklődését. Saját szélmalmot vásárolt az Arles közelében lévő Fontvielle-ben. Még a szigorú kritikusok szerint is Dél-Franciaország varázslatos tájainak, embereinek és legendáinak legavatottabb tollú ábrázolója volt. A Levelek a malomból (1869) című elbeszélésfüzérét a világirodalom klasszikusai között tartják számon.
Ingatag egészségi állapota miatt a teleket melegebb éghajlaton, Korzikán és Algériában töltötte. 1867-ben megnősült, három gyermeke született. 1870-ben a német-francia háború kitörésekor besorozták, de a Kommün elől elmenekült Párizsból. A siker és a gazdagság csak élete utolsó éveiben jutott osztályrészéül, de ezt sem élvezhette zavartalanul, elhatalmasodott rajta fiatal korában szerzett vérbaja.
„Holnap hétfő, meggyóntatom az öregembereket, meg az öregasszonyokat. Ez semmi.
Kedden a gyerekeket. Hamar végzünk.
Szerdán a legényeket és leányokat. Ez soká eltarthat.
Csütörtökön a férfiakat. Rövidek leszünk.
Pénteken az asszonyokat. Azt mondom: csak semmi locsogás!
Szombaton a molnárt. Nem lesz túl sok egy egész nap neki egymagának…
Vasárnap, ha végeztünk, mindnyájan igen boldogok leszünk.” (Alphonse Daudet: Levelek a malomból)
A kórral vívott harcát, szenvedéseit a csak jóval a halála után megjelent naplója, a La Doulou örökíti meg. Hatalmas önuralommal élete végéig alkotott, szórakoztatta a közönséget, és pártfogolta a fiatal írókat, például Marcel Proust útját is egyengette. Alphonse Daudet 1897. december 16-án halt meg Párizsban.
A naturalista iskolához sorolt Daudet műveire nem a kegyetlen társadalomkritika, hanem a szelíd humor, az elesettek iránti együttérzés jellemző. 1872-ben jelent meg máig legnépszerűbb műve, a Tarasconi Tartarin – Émile Zola szavaival „egy provance-i hősről szóló burleszk eposz” -, melynek hőse egy Háry Jánosra emlékeztető, nagyzoló, de ártalmatlan figura. A mű sikere miatt két folytatást is toldott a műhöz, Franciaországban 1934-ben film is készült belőle. Kulcsregénye, A nábob (1877) a második francia császárság, III. Napóleon uralkodásának utolsó éveit írja le.
„Tarasconi Tartarin egyik puskáját letette maga elé a földre, a másikat kezében tartotta, fél térdre ereszkedett és várt… Várt egy óra hosszat, két óra hosszat… Nem történt semmi… Ekkor eszébe jutottak a könyvek, melyekben azt olvasta, hogy a nagy oroszlánölők minden vadászatukra egy kecskegödölyét is vittek magukkal, melyet pár lépéssel a leshelyük előtt fához kötöttek, és a lábára tekert zsinegnél fogva rángatták, hogy mekegjen. Tarasconi Tartarinnak nem volt kecskéje, de az az ötlete támadt, hogy megpróbálja a hangját utánozni, és remegő hangon mekegni kezdett: – Mee! Mee… Eleinte halkan mekegett, mert titokban mégiscsak félt egy kicsit, hogy az oroszlán meg találja hallani… de mikor látta, hogy oroszlánnak nyoma sincs, felemelte a hangját: – Mee!… Mee!… Mee!… – Még mindig semmi!… Türelmét vesztve, egyre hangosabban ismételte többször egymás után: – Mee!… Mee!… Mee!… – olyan hangerővel, hogy a mekegés végül ökörbőgéshez hasonlított.” (Alphonse Daudet: Tartarin Afrikában)
A regények és elbeszélések mellett számos színdarabot is írt. Többségük feledésbe merült, leszámítva a Bizet által megzenésített Az arles-i lányt. Mivel a főszereplő egyszer sem jelenik meg a színpadon, szólássá vált a francia nyelvben „az arles-i lányt játszani” kifejezés.
