„Így hát a sors bár mostoha, / de észretér egy ostoba, / nyugodtan mondhatod magadban: / hogy haszna volt, – tagadhatatlan.” 400 éve született Jean de La Fontaine, az állatmeséiről ismert francia költő, meseíró.
„Könnyed és természetes, szigorú és ravasz művész. Költő, aki ért az állatok nyelvén, rejtelmes kapcsolatban él a zajokkal és illatokkal, fákkal, hüllőkkel és hegyekkel. Maître des eaux et forêts, mint minden igazi költő, ha elhanyagolta is, «mint hivatalt». És formát teremt magának, mint minden igazi költő. Megbontja az alexandrint, nem tiszteli a szent sormetszetet, a forma és a mondanivaló tökéletesen összefonódik. Figyeljük meg akármelyik mesében, hogy a látszólag szabadon elhelyezett rímek milyen pompás összhangban vannak a történés egyes mozzanataival, milyen szigorú művészi elgondolás szerint kapcsolják össze a versszakokat, vagy tagolják a történetet. Ez a szabadon kezelt, századában szinte forradalmi forma tele van megkötöttségekkel, a váltakozó hosszúságú sorok nemcsak a mondanivalóval hangzanak össze, hanem önmagukban is zenei, mondhatnánk képi konstrukciók. ” (Radnóti Miklós)
JEAN DE LA FONTAINE: A FARKAS ÉS A GÓLYA
Falánk népség a farkasnép.
Tort ült egy farkas egyszer éppen
s mondják, oly gyorsan falt, akkép
habzsolt, hogy majd megfúlt az étken:
torkában fennakadt egy hosszú csontszilánk.
S mikor kiáltni sem tud már, csak szája ráng,
egy gólyát lát a kis patakban.
Jelt ád; a gólya fut felé.
Rögtön műtétre kész, sebészi csőre kattan.
A csont végül kijött s megérdemelte-é?
illő jutalmat kér a gólya.
«Jutalmat? szól az, ó nagy ég!
Komámasszony tán fel is rójja?
Tréfál? hát mondja, nem elég,
hogy csőröstül feje nincs még bendőmbe rég?
Hálátlan nőszemély! parancsom:
takarodjék! S rettegje mancsom!»
(Fordító: Radnóti Miklós)
Jean de La Fontaine 1621. július 8-án Champagne tartományban, Chateau-Thierry településen látta meg a napvilágot jómódú hivatalnokcsaládban. 1641-ben, szülei óhajának engedve Párizsba ment egy papi iskolába, de hamar rájött, hogy a szerzetesi élet nem neki való, és másfél évvel később elhagyta az intézményt.
Ekkor jogi tanulmányokba fogott, és 1649-ben diplomát is szerzett. Még egyetemi évei alatt feleségül vette az akkor 14 és fél éves Marie Héricart-t, aki csinos hozományt vitt a házasságba, így anyagi gondjaik nem voltak. 1653-ban megszületett egyetlen gyermekük, Charles, ám néhány évvel később, 1658-ban elváltak.
La Fontaine 1652-ben megörökölte apja hivatalát, „a vizek és erdők felügyelője” lett. Amikor azonban csak ideje engedte, Párizsba utazott, ahol társaságokban forgott, kapcsolatokat épített ki.
1657-től támogatói közé tartozott a gazdag pénzügyminiszter Nicolas Fouquet, neki ajánlotta egyik legszebb költeményét, az Elégia a vaux-i nimfákhoz címűt. La Fontaine Fouquet kegyvesztettsége után is hű maradt támogatójához, ezzel azonban sikerült kivívnia XIV. Lajos és az új pénzügyminiszter, Colbert haragját, amely soha nem is enyhült meg a költő irányában.
1672-ben szülőhelyét és hivatalát is elhagyva végleg Párizsba költözött, ahol már csak az irodalomnak szentelte életét. 1673-tól Madame de la Sabliere házában élt, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt.
JEAN DE LA FONTAINE:
A SZÁRMAZÁSÁVAL KÉRKEDŐ ÖSZVÉR
Prelátusnál szolgált egy öszvér s hetyke gőggel
egész nap anyjáról beszélt:
hogy kanca volt, hogy hősen élt,
s rokonként dús előkelőkkel,
járt itt, meg ott, amott. Helyesnek vélte hát:
írják be íly anyák fiát
a hon dicső történetébe.
Majd orvos vette meg. Hogy méltatlankodott!
S mikor vénségire malomban dolgozott:
jó atyja, a Szamár, akkor jutott eszébe.
Igy hát a sors bár mostoha,
de észretér egy ostoba,
nyugodtan mondhatod magadban:
hogy haszna volt, – tagadhatatlan.
Az asszony halála után az Hervard házaspár vette pártfogásába a költőt, aki a társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében is. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette. 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották.
A különc, ám mégis népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban.
Életművének csúcsát meséi jelentik, amelyek 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A mesék tartalmát, témáját nem ő találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből. Miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal.
Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, olyan rájuk jellemző vonásokkal, amelyekből emberi tulajdonságok rajzolódnak ki, és többnyire az emberi gyarlóságok bírálata olvasható ki belőlük. Állítólagos lustasága ellenére igen termékeny szerző volt, írt sokféle alkalmi verset, drámát és prózai műveket is, például a könnyedén olvasmányos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a frivol és erotikus Sólyom, illetve A szerelmes kurtizán című elbeszéléseket.
Magyarra már a XVIII. századtól ültették át meséit, a XX. században pedig Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította az általuk is szeretett és nagyra becsült költő műveit.
