„A falak bennem vannak” – mondta Ország Lili, s egész munkásságában egy szerzetes türelmével és megszállottságával örökítette meg belső világának minduntalan előtűnő falait.
Soha nem látott teljességgel, több mint háromszáz munkán keresztül mutatja be a 20. századi magyar művészet egyik kiemelkedő alakja, Ország Lili munkásságát a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) Árny a kövön címmel szombattól látható kiállítása.
Árny a kövön – Ország Lili művészete
A Magyar Nemzeti Galéria, folytatva a magyar művészet meghatározó egyéniségeit feldolgozó kiállítássorozatát, Ország Lilinek (1926–1978), a modern magyar művészet egyik kiemelkedő alakjának életművét mutatja be 2016. december 17-től. A több mint háromszáz művet felvonultató kiállítás két különlegességgel is szolgál. Egyrészt – eddig még soha nem látott módon – hazai és külföldi analógiákkal, Bálint Endre, Vajda Lajos, Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Vieira da Silva, Toyen és Zoltan Kemeny műveivel párhuzamban szemlélteti a művész látásmódjának alakulását.
A 90 éve született Ország Lili tárlatával folytatódik az MNG 20. századi magyar művészek életművét bemutató sorozata. A múzeum főigazgatója, Baán László kiemelte: az egyetlen magyar klasszikus szürrealista festőként számon tartott Ország Lili látásmódjának alakulását először vizsgálják hazai és külföldi analógiákkal, mások mellett Bálint Endre, Vajda Lajos, Paul Delvaux, Giorgio de Chirico és Toyen műveivel párhuzamban.
Másrészt a kiállításon Ország Lili eredeti elképzelésének megfelelően felépül a Labirintus, benne a több mint ötvendarabos labirintus-sorozattal, mely ebben a teljességében még az 1980-as Ország Lili-emlékkiállításon sem volt látható. A 90 éve született művész alkotásaiból korábban nem láthatott a közönség ilyen nagyszabású, teljes életművet átfogó tárlatot.
Kolozsváry Marianna kurátor hozzátette: Ország Lili számos műve ezen a kiállításon látható először – ilyen például a Pilinszky-hagyatékból előkerült festménye is – nem csak a jól ismert, közgyűjteményekben őrzött munkákkal találkozhat tehát a közönség.
A kurátor elmondása szerint nem öncélú az installáció sem, amely felidézi az Ország Lili életművében nagy fontosságú fal motívumot, de felépült a művész által elképzelt, híres labirintus is. Ország Lili az utolsó pillanatban menekült meg az auschwitz-i halálvonatról, előtte az ungvári téglagyárban gyűjtötték össze a helyi zsidókkal együtt; innen ered a téglafal motívuma is – idézte fel Kolozsváry Marianna. A szorongás Ország Lili egész életének meghatározó alapélménye maradt, ettől talán nem független, hogy ő az egyetlen magyar klasszikus szürrealista festő.
A kiállításon az Ország Lili művészetét ért hatások érzékeltetésével, az analógiák párhuzamba állításával válik igazán világossá festészetének eredetisége és egyedisége. Ország Lili a gettó falától jutott el a jeruzsálemi Siratófalig. Végigkövethető a fejlődés, ahogy a főiskola utáni időkben festett individuális falaktól a városfalak képein át jut el a Panaszfalig, s onnan a Labirintus faláig.
Ország Lili szürrealista korszakában túl sok borzalmat élt át újra, így lassan a nonfiguratív festészet felé kezdett fordulni. Bulgáriai és szovjetunióbeli útjain ismerkedett meg az ikonfestészettel, amelyből sok inspirációt merített, majd a prágai zsidó temető látványa vezette át a „városos képek” korszakába. 1965-től jelenik meg festményein az írásjel, a betű, ami egyszerre mementó, szakrális kifejezés, üzenet egy letűnt korból, töredék, a pusztulás hírnöke. Ez alapján teremtette meg 1966–1969 között az ún. Írásos korszakát, melynek jellemzője a szürke, barna színvilág, a faldarabokon ókori világok feljegyzéseivel, rejtélyes héber vagy annak látszó betűkkel, írásjelekkel..
„Ez az én labirintusom…”
A képein felépített falakra a festő rövidesen írni is kezdett, az „írásos képek” után pedig a festett kazettás templomi mennyezetek segítettek megújítani művészetét. 1972-ben Ország Lili két nagy méretű, összegző művet fest, a Minden titkok kapuja és a Múltba nyíló kapuk című ikonosztázokat, melyeken már megjelenik új, szinte névjegyszerűen azonosítható motívuma, a nyomtatott áramkör. A kommunikációs szimbólumnak is tekinthető sajátos motívum egyszerre civilizációs jelkép és labirintusra is emlékeztető forma. Ez az a formavilág, ami nagyszabású festménysorozatának, a Labirintusnak is alapmotívumát képezi. A fő művének tekinthető Labirintus-sorozatot 1974-ben kezdte el festeni. A kezdetben még színes sorozat utolsó művei már feketébe borulnak. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni… ezt be kell járni.” Ország Lili haláláig festette a sorozatot, míg utolsó, fekete képével szinte rázárult a labirintus kapuja. A sorozat alapötletét az ádámosi templom 1526-ban készült, festett kazettás famennyezete adta.
Ország Lili a sorozat bemutatását úgy képzelte el, hogy ezek egyszer „sűrűn egymáshoz komponálva kapják meg valódi értelmüket”. Ez azonban csak halála után valósult meg, amikor 1980-ban a Budapesti Történeti Múzeumban építették fel a labirintust a művész útmutatásai szerint Deim Pál közreműködésével. Azóta nem láthatták a nézők a sorozatot, aminek egyes képei különböző gyűjteményekbe kerültek. A kazettaszerű elrendezés vezette el utolsó, nagy szériájához, a több mint ötven munkát tartalmazó labirintus-sorozathoz, melyhez most fizikailag is felépült a kiállítást záró labirintus
A műveket a költő-barát Pilinszky János Apokrif című verse értelmezi, mely Alföldi Róbert előadásában hallható a 2017. március 26-ig látható kiállításon.
Köszönjük a Magyar Nemzeti Galériának az Ország Liliképek közlési lehetőségét.
