160 éve, 1865. február 13-án született Csók István kétszeres Kossuth-díjas festőművész. Csók István az életöröm festője volt, s bár impresszionistának mondta magát, nem kötődött közvetlenül a franciák optikai alapú megközelítéseihez.
„Az általad teremtett szépség magában hordja a derűlátást és a mélységet, a művészet két ilyen tartalmának ritkán összeolvasztható fajtáját.” (Bernáth Aurél)
Csók István 1865. február 13-án a Fejér megyei Pusztaegresen (ma: Sáregres) született. Apja jómódú molnármester volt, aki gépészmérnöknek szánta fiát, annak érdeklődése azonban hamar inkább a festészet felé fordult. Tizenhét évesen kezdte festészeti tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában, de az akadémikus irányzat képviselőinél nagyobb hatást gyakoroltak rá Szinyei Merse Pál képei.
Első nagyobb szabású figurális kompozíciója, Az áldozat a Magyar Szalon című folyóirat pályázatán első díjat nyert, megelőzve Rippl-Rónai Józsefet.
Apja segítségével 1886-87-ben a müncheni Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be, de hamar elege lett az ottani akadémikus elvekből, így inkább Párizsban, a Julian Akadémián képezte tovább magát, itt barátkozott össze Ferenczy Károllyal.
Első nyilvános tárlaton bemutatott képe, a Krumplitisztogatók 1889-ben a párizsi világkiállításon dicséretben részesült. Korai életképei naturalista hatást tükröztek, s egyszerre ismertté tették a nevét (Szénagyűjtők, Úrvacsora, Árvák).
Csók István 1890-től többnyire Münchenben élt, ahol három éven át festette Báthory Erzsébet portréját, amelyet 1895-ben a párizsi Szalon és a budapesti Műcsarnok is kiállított. (A 24 négyzetméteres vászon a második világháborúban elpusztult, csak fekete-fehér reprodukció és egy színes vázlat maradt róla.) A hírhedt asszony főleg lélektani szempontból érdekelte, de festőként izgatta a színes ruhák és a fehér hó kontrasztja is, a meztelen lányalakok a csejtei vár udvarán. A francia közönség számára szánt pszichologizáló műből a millennium lázában élő Magyarországon történelmi kép lett.
A csejtei vár hírhedt úrnője a XIX. század egyik kedvelt rémregényfigurája volt. Azt tartották, hogy a XVI. század végén élt grófnő 80 jobbágylányt öletett meg, friss vérükkel próbálva felfrissíteni bőrét.
A Báthory Erzsébetet Csók korai évei fő művének tekintette. A Székesfehérvárott őrzött mű a második világháború végén megsemmisült.
A festő 1897-től Budapesten élt, a nyarakat Nagybányán töltötte, ahol csatlakozott Hollósy Simon csoportjához, képein a magyar és sokác népművészet színei és motívumai tűntek fel. 1903-ban ismét Párizsba költözött, művészetében közel került a posztimpresszionisták foltfestéséhez, színeiben az impresszionisták keveretlen ragyogásához.
Több képen megörökítette ifjú feleségét, ekkortájt készült képe a Műteremsarok, a Thámár és a Vámpírok. 1910-ben hazatért, a következő évben Wlassics Tibor portréjával állami nagy aranyérmet nyert. Családjáról készített képein, tájképein (a kislányáról festett Züzü képek, a Balatoni sorozat, a Sokác képek, a Tulipános láda, a Keresztapa reggelije) a kiegyensúlyozott középosztálybeli élet örömeit ünnepelte. A szeretett asszony arcvonásai kapcsolatuk kezdetétől Csók szinte valamennyi nőalakján visszatértek. Legyenek bár sokác lányok, holland polgárasszonyok vagy érzéki aktok, domináns vörös ajkuk, átható tekintetük szüntelen a korán elhunyt hitves vonásait idézte meg.
Csók az 1910-es évek közepétől negyedszázadon át Balatonaligán töltötte családjával a nyarakat. Euvre-jének néhány friss színvilágú remeke ott született, közöttük az egyik legvonzóbb az életörömmel telített Keresztpapa reggelije. A dúsan terített reggeliző asztal a színes virágos bokállyal önálló csendélet is lehetne. Az asztal mellett ülő joviális külsejű, mikszáthi derűt árasztó férfi remek jellemportré. A csendéletet és az arcképet szélesen festett, üde lombok fogják körül. A lehajló zöld ágak között a háttérben a balatoni táj, az aligai dombok és a csillogó víztükör látható.
Csók a különböző műfajokat, a tájképet, a portrét, a csendéletet egyesítette művében; ez a bravúros „műfajkeverés” festészetének jellemző sajátossága. Képén a nagybányai hagyományokat, a természet és ember kapcsolatát, a szórt fényben való megjelenítést s az impresszionizmus tanulságait egyaránt érvényesítette. Ecsetjét gyorsan, szélesen futtatta, biztosan rögzítve a látvány szépségét, jellegzetességét.
A világháború traumája kevéssé érintette meg. A Tanácsköztársaság idején Bíró Mihály és Pór Bertalan mellett őt is kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárává, de erről még 1919 őszén lemondott, s illetményét is visszafizette.
1920-ban Lyka Károly igazgató felkérésére ismét a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, 1923-1925 között rektor is volt, 1920-ban megválasztották a Szinyei Merse Pál Társaság elnökének. A második világháború kitöréséig sok külföldi tárlaton szerepelt, kitartóan dolgozott új és régi témáin (Zsuzsánna, Lila fauteuil, Margit-híd bővítése, Nirvána).
A második világháború végén átvészelte Budapest ostromát (a főváros felszabadulásakor ünnepelte nyolcvanadik születésnapját), de a harcokban elpusztult huszonöt képből álló alföldi ciklusa, műterme romokban hevert. Mindez megrázta, munkakedve és munkabírása – magas kora miatt is – csak részben tért vissza. Ismét látomásos, szimbolikus kompozíciókat alkotott, utolsó jelentős műve a Háború és Béke című triptichon, melynek két szárnyán a háború borzalmait, közepén korai témáját, a Szénagyűjtők kompozícióját ismételte meg.
Csók István az életöröm festője volt, s bár impresszionistának mondta magát, nem kötődött közvetlenül a franciák optikai alapú megközelítéseihez. Indulásakor a nagybányaiakkal lépett túl a müncheni naturalizmuson, később felhasználta a szecesszió, majd a Vadak mozgalmának tanulságait.
Hosszú élete alatt stílusa sokat változott, de valamennyi irányzat, melyet magába olvasztott, sajátosan egyéni felfogássá ötvöződött. Egy kritikusa szerint „az érzékek, a szív és a szellem derűjének, e pogány szentháromságnak Csók István a legragyogóbb magyar festője”.
1948-ban és 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 1952-ben kiváló művész címet kapott, 1949-ben a Magyar Képzőművész- és Iparművész Szövetség elnökévé választották. 1955-ben 90. születésnapja alkalmából a Szépművészeti Múzeumban megrendezték életműtárlatát.
Itáliai útjának emlékét őrzi e bravúrosan festett, merész kompozícióban összefogott csendélet és panoráma együttese. Jellegzetesen Csók-féle ötlet ez is: a tájkép és a csendélet összekapcsolása. Kerek asztalon, lilásvörös terítőn harsányan sárgálló citromok és virágos kancsó töltik be a csak sejtett, teraszosan kinyúló előteret.
E dinamikus színhatást a sötét, sziklás tengerparton kanyargó okkeres út, a földnyelven Amalfi pirosló tetejű házai, s a nápolyi öböl kéken csillogó víztükre keretezi.
„Ismered a hont, ahol a citrom virul” – a goethei érzelem és gondolatkör árad elementáris erővel a képből, mely szinte az északi ember délre vágyódásának, nosztalgiájának jelképe lehetne. Bátran és ragyogóan megoldott kompozícióját a pontos rajz mellett az élénk színkontrasztok teszik felejthetetlenné.
Csók István 1961. február 1-jén, 96 éves korában hunyt el Budapesten. A fővárosban galéria, Székesfehérváron képtár, Sáregresen művelődési ház viseli a nevét. Egyike azon kevés nem olasz művésznek, akinek önarcképét kifüggesztette a firenzei Uffizi képtár, műveinek nagy részét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, 1962-ben Cecén, az egykori szülői kúriában nyílt meg emlékmúzeuma.
