„A falak bennem vannak”, vallotta a 45 évvel ezelőtt, 1978. október 1-jén fiatalon elhunyt Ország Lili festőnő, a huszadik század egyik legfontosabb magyar képzőművésze.
Képeinek alapmotívumai összefüggenek utazásaival is: Bulgáriában a szláv miszticizmus és az ikonfestészet hatott rá, Prágában a zsidó temető sírköveinek látványa ragadta meg, 1966-os izraeli útján viszont már megfestett motívumaira talált rá Jeruzsálemben, Jaffában. 1968-1974 között többször járt Nápolyban, Pompejiben, olvasható a festőnőről a Kieselbach Galéria oldalán.
Ország Lili 1926. augusztus 8-án született az akkor Csehszlovákiához tartozó Ungváron. Eredeti neve Oestereicher Lívia Éva. Magyar honosságú és anyanyelvű, izraelita vallású, cseh állampolgár volt. Apja borkereskedő, híres borszakértő és gazdálkodó volt. A szülők 1925-ben keltek egybe, római katolikus plébánián, lányuk 1944 áprilisában keresztelkedett ki. Egy öccse volt, Ferenc. Lili első rajzai nagyanyja házának emlékét őrzik, a házhoz járó szegény zsidó embereket örökítette meg. 1938-ban határozta el, hogy festő lesz, s Róbert Miklósnál kezdett rajzolni tanulni. 1942-44 közötti munkáinak emlékét nyolc amatőr fénykép őrzi.
Édesanyja nem örült lánya művészi ambícióinak, de nagyanyja, aki gyakorlatilag nevelte, támogatta korán megmutatkozó tehetségét. Elemi iskoláit az ungvári zsidó iskolában végezte, majd a cseh nyelvű gimnáziumba járt, így kitűnően tudott csehül. Ezenkívül latinul, németül tanult, majd később héberül és angolul is. A családnak hamis papírokkal már deportálás után, a Kassán veszteglő vonatból sikerült kimenekülniük, s Budapestre szökniük. 1944 nyarán már Budapesten voltak és itt vészelték át a háború további részét. Apja 1945 februárjában visszament Ungvárra, majd 1948 után nyoma veszett.
Lili 1945-1950 között a Képzőművészeti Főiskola növendéke, Szőnyi István, Berény Róbert, Szentiványi Lajos tanítványa volt. 1948 januárjában magyarosított Ország Lili névre. 1950-ben férjhez ment Majláth György gyógypedagógus, gyermekpszichológushoz, akivel másfél évtizedig élt együtt. Az I. kerületi Fiáth János utcai egyszobás lakásba költöztek. Lili szinte haláláig ebben a mindössze harminc négyzetméteres műterem-lakásban élt és alkotott. 1950-54 között az Állami Bábszínházban dolgozott díszletfestőként, ide később is visszatért, 1960-tól haláláig díszlet- és jelmeztervező volt és vezette a festőműhelyt.
Korai munkái Szőnyi hatását tükröző akvarellek voltak, de 1951-52-ben tudatosan szakítani akart a nagybányai hagyományokkal, szürrealista képeket kezdett festeni. Abban a szellemi szabadságot nélkülöző és tiltó korban a Bábszínház menedék volt számára és az Európai Iskola képviselői számára, itt együtt lehetett Korniss Dezsővel, Jakovits Györggyel, Márkus Annával, Bródy Vera és Koós Iván bábtervezőkkel, majd 1953-ban megismerkedett Bálint Endrével is, akit elfogadott mesteréül és akihez szoros barátság fűzte egy életen át. 1952-ben Tihanyban megfestette a magtár épületét. Ez a kép tematikájában talán rátalálás volt a Bibliában is szimbolikus jelentőségű magra, s itt látható először a fal, mint téma, ami később Ország Lili központi és állandó problematikája lett. Az ötvenes években festett képeivel a klasszikus szürrealizmushoz került közel.
1954-1960 között gyermeklapokba rajzolt, mesekönyveket illusztrált. 1956-os bulgáriai útja, az ott látott pravoszláv ikonok erősen hatottak festészetére. Ikonos képei Vajda Lajoshoz és köréhez vitték közel, majd a hatvanas években a szürrealisztikus elemeket felváltotta a konstruktív terű képi világ. Fő témája ebben az időben a romváros, a lerombolt falak (Katakomba, Persepolis, Jeruzsálem fala). 1962-ben tett prágai utazásán járt az ottani zsidó temetőben, ahol a kövek inspirációjára a stilizált héber írásjelek váltak festészetének központi motívumává, ez életművének kalligrafikus korszaka (Írás a falon, Ima a halottakért). 1966-ban járt először Izraelben, ahol Tel-Avívban egyéni kiállítása volt.
1968-tól új motívum jelent meg képein, a nyomtatott áramkör képe. 1969-ben Nápolyba és Pompeibe utazott, az ott szerzett élményekből vezetett az út élete fő, összegező művéhez, a 48 táblából álló Labirintus-sorozathoz, melyet 1974-ben kezdett el festeni. A labirintus archaikus, sokrétegű szimbólum.
A kezdetben még színes sorozat utolsó művei már feketébe borulnak. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni… ezt be kell járni.” Ország Lili haláláig festette a sorozatot, míg utolsó, fekete képével szinte rázárult a labirintus kapuja. A képeken összekötötte a modern, technikailag lenyűgöző civilizációt az eltűnt időkkel. Korábban kialakított festői eszközeinek és motívumainak felhasználásával az ókori mítosz jelenben való átélését, a történelem és a művészet időtlenségét ábrázolta.
Előtanulmányként képeihez számos papírkollázst készített, ez a módszer egész pályáján végigkísérte.
A labirintus-téma valójában közel száz képen jelentkezik, egy-egy kép önmagában is teljes, egyénenként is élvezhető, de igazán a teljes sorozat alkotja az egészet. A sorozat együttes kiállítására Deim Pál rendezésében csak a művésznő halála után, 1980-ban került sor. Többször járt Rómában is, 1969-ben ottani kiállításán. Az itáliai táj, a színek, a dél-olasz zene különösen kedves volt számára. Képeit számos külföldi és hazai kiállításon mutatták be. Első tárlata 1967-ben volt, legutóbb a Budapest Galériában volt látható több mint száz képe.
Ország Lili az emlékezet, az emlékeztetés festője volt, a történelmi múlt megidézője volt. Motívumai betűtöredékek, héber, kopt, perzsa írásjelek. Ezeket festette barna, szürke falakra.
Különleges ember és különleges művész volt.
Érdekes, ikonszépségű arca és mosolya tökéletes harmóniát alkotott képei hangulatával. Szinte kislányos zavarral és szerénységgel állt képei előtt egy-egy tárlat megnyitóján.
„A falak bennem vannak” – mondta Ország Lili, s egész munkásságában egy szerzetes türelmével és megszállottságával örökítette meg belső világának minduntalan előtűnő falait, írja a Magyar Nemzeti Galéria.
Zárkózott volt, nehezen megközelíthető, de akit befogadott, azt mélyen és teljességében tudta szeretni. Művei nehezen sorolhatók az ismert áramlatokba, korszakait inkább témái és technikái határozzák meg. Különös látásmóddal alkotta meg képi világát, amelyen mindig átsugárzik a szorongás, az elhagyatottság, de benne van az örök emberi reménykedés is.
Fiatalon, 1978. október 1-jén, Budapesten halt meg. Néhány hónappal korábban kapta csak meg várbeli műterem-lakását, amely végre méltó műhely lett volna a nagyszabású alkotáshoz.
Az impresszionizmus, a kubizmus, a fauvizmus, a futurizmus, a szürrealizmus, a dadaizmus, az orosz szuprematizmus és a konstruktivizmus örökségét ötvöző, egyszersmind továbbvivő művészeti mozgalom tizenöt országbeli követőinek mintegy másfél száz alkotását is bemutató fesztivál rendezvényeivel elsősorban a 115 éve született Kassák Lajos művészete előtt hajtanak fejet.
