„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható” – írta Kosztolányi Dezső. A nyelv él és változik, fejlődik, megújul. Lőrincze Lajos vallotta: a változás hozzátartozik a nyelv életéhez.
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és a lélekről – Magyarul)
A dallamos anyanyelvéről is sokat elmélkedő francia író, költő: Paul Valéry (1871-1945) szerint a tíz legszebb francia szó: pur (tiszta), jour (nap), or (arany), lat (tó), pic (hegyfok), seul (egyedül), onde (hullám, innen a magyar ondolálás), feuille (levél), mouille (csermely) és flute (fuvola).
Melyik a tíz legszebb magyar szó? Szakembereket is foglalkoztatott a kérdés. A már 20 éve elhunyt, de ma is példaképnek tartott Lőrincze Lajos a Magyar Nyelvőr egyik régebbi, 82. évfolyamában megjelent cikkét ismertetve tette közé az évtizedekkel ezelőtti végeredményt: „csend, csillag, fény, gyöngy, illat, könny, lomb, szelíd, szellő, tündér.” Ebben a rangsorban Kosztolányi-féle sorrendből egyedül a „gyöngy” köszön vissza.
A nyelvművelő professzor úgy vélte „lényegében nincsenek teljesen egyértelmű és meggyőző ismérveink arra nézve, melyik szó szép, melyik nem az, mivel ennek megítélésében igen sok a szubjektív mozzanat. Az egész szótest muzsikája; fogalmi tartalma, hangulati velejárója tehet széppé egy szót, s különösen az utóbbi, a szóhoz fűződő sokféle emlékkép, hangulati tartalom igen különböző minden emberben. Így bizony alig lehet tíz olyan szót keresni, amely mindenkinek egyformán szép.”
Édes anyanyelvünk egy életen át
Lőrincze Lajos állami díjas nyelvész, akinek Édes anyanyelvünk című rádiós műsorát évtizedekig milliók hallgatták, 20 éve, 1993. október 11-én halt meg. 1915. november 24-én született a Veszprém megyei Szentgálon. Anyja cselédlány volt Budapesten, így napszámba járó özvegy nagyanyja nevelte, kiskora szegénységben, de szeretetben telt. Középiskoláit a pápai Református Kollégiumban végezte, színjeles eredménnyel, a kollégiumban lett olvasója a Magyarosan című nyelvészeti folyóiratnak. Érettségi után fél évig a pápai teológiára járt, 1937-től Budapesten volt magyar-német szakos bölcsész és az Eötvös Kollégium tagja. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ekkor ismerkedett meg a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez annak haláláig barátság fűzte.
1941-ben kapta meg bölcsészdiplomáját, ezután a Magyarságtudományi Intézet gyakornoka, a földrajzinév-gyűjtés referense volt. 1943-tól két évig Pápán, a Református Kollégiumban tanított. 1945 után a Néptudományi Intézet, a későbbi MTA Nyelvtudományi Intézet munkatársaként a magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot és a környező államok magyarlakta vidékeit.
Tervezett, de soha el nem készült munkáitól, a „magasabb tudományos karriertől” a nyelvművelő mozgalom vonta el. A kiváló név- és nyelvjáráskutató egyre inkább nyelvművelő lett: írásban és szóban, itthon és külföldön, rádióban és tévében, a sajtóban és anyanyelvi konferenciákon hirdette a nyelvhasználat helyes gyakorlatát. 1952-ben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be.
Kodály biztatására vállalta az Édes anyanyelvünk című, páratlanul népszerűvé vált nyelvművelő rádióelőadásokat. Az első adás 1952. október 15-én hangzott el, 1955-től vasárnap reggelenként, 1961-től már hetente háromszor sugározták az ötperces műsort, amelyet negyven éven keresztül, szinte haláláig folytatott. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Lőrincze Lajosból katedra nélkül vált a nemzet magyar nyelv tanára, tudományos alapossággal, de sohasem tudálékosan, a rá jellemző ízes dialektusban válaszolt a hozzá intézett kérdésekre.
Azt vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember. Vádolták nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel, de ő úgy vélte: a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor el kell fogadnunk. 1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban (mint a nyelvi választmány elnöke) és a Magyarok Világszövetségében (az elnökség tagjaként) is a nyelvművelés ügyéért dolgozott.
Törekedett a határainkon kívül élő magyarság anyanyelvének védelmére, megőrzésére, a külföldön folyó magyartanítás segítésére. Az ő áldozatos munkájának eredményeként ült össze először 1970-ben, Debrecenben a nyugati magyarság anyanyelvi és kulturális gondjaival foglalkozó első Anyanyelvi Konferencia.
Tevékenysége elismeréseként 1970-ben Állami Díjat kapott, 1985-ben, 70. születésnapján a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. 1993. október 11-én, több mint kétéves, türelemmel viselt szenvedés után szenderült csendesen halálba. Emlékére hozták létre a Lőrincze-díjat „a magyar nyelv művelése érdekében határainkon belül vagy kívül kifejtett kiemelkedő tevékenység elismerésére”.
A veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtárban 2013 október 11-én állandó Lőrincze Lajos emléksarok nyílik.
