100 éve született Édith Piaf, a francia sanzon felejthetetlen csillaga. A kis veréb fiatalon elmúlt, de hangja, egyénisége fogalommá vált, s örökre hozzátartozik Párizshoz. A Padam, padam vagy a Milord dallama örökre fülünkben cseng.
Édith Piaf Párizsban született 1915. december 19-én, eredeti neve Édith Giovanna Gassion volt. Élete bővelkedett a tragédiákban, talán ezért is tudta oly szívszorítóan előadni balladáit. Életéről, főként kiskoráról sok legenda született, bár ezek jó része később nem bizonyult igaznak. Ilyen volt például, hogy egy párizsi utcán találták, holott valószínűleg kórházban született. Igaz viszont, hogy anyja olasz kávéházi énekesnő volt, apja utcai bohóc, és nem sokat törődtek gyermekükkel. A kislány egy Párizs környéki bordélyban nőtt föl, amelyet róla gondoskodó nagymamája vezetett.
Gyerekkorában probléma volt a szemével, ez a tény később olyan történetté kerekedett, hogy majdnem vak volt, és négyéves korára csodával határos módon visszanyerte látását, miután a bordély lányai elzarándokoltak Lisieux-be. Rövid ideig alkoholista apjával élt, de 15 évesen már utcai énekesnőként kereste kenyerét. Az elzülléstől 1935-ben Louis Leplée, a Pigalle egyik kabaréjának tulajdonosa mentette meg, aki szárnyai alá vette, s ráadta a védjegyévé lett egyszerű fekete ruhát és a Piaf nevet, ami a francia argóban kis verebet jelent.
Első fellépése az ABC színházban elsöprő sikert aratott, a közönség soraiból felállva tapsoló Maurice Chevalier azt kiabálta: „Ez a gyerek a szívéből énekel”.
A „kis veréb”
A német megszállás idején aktívan részt vett az ellenállásban, sokan köszönhetik neki életüket. Karrierje a második világháború után teljesedett ki, sikere volt a párizsi Olympia, a Bobino és a New York-i Carnegie Hall színpadán is, több mint húsz éven át az ő lemezei voltak a legkeresettebbek a francia piacon. Amerikai népszerűségére jellemző, hogy nyolc alkalommal hívták meg Ed Sullivan sztárcsináló tévéműsorába.
A kicsi, szürke, jelentéktelen nő mindenkit elvarázsolt, amikor énekelni kezdett. Fantasztikus egyéniség volt, az extázisig átélte dalait, hangja erőteljes, enyhén fátyolos volt, jellegzetes kiejtéssel. Minden dalába mindent beleénekelt, és általa a hallgatóság is átélte a szegénység megaláztatását, a kiszolgáltatottságot, a mellőzöttséget, a szerelem kínjait és gyönyörét. Dalai nagy részét ő komponálta, s a szöveget is ő írta.
„Azok, akik nem értik, hogy valójában mi is lelkesít engem, amikor nekiállok, hogy egy énekest átgyúrjak, soha nem gondoltak a szobrász nagy örömére, aki formát ad a márványnak vagy a festőére, aki egy üres vásznat népesít be az alakjaival, soha nem fogták ezt fel, mert különben nem tennének fel ilyen kérdéseket. Szeretem az alkotást, és minél nehezebb a feladat, annál jobban lelkesít. És aztán, micsoda jó érzés tanítani és adni…” (Edith Piaf: Nem bánok semmit sem)
Több filmben szerepelt, rendezte őt Jean Renoir is, a Csillagok fény nélkül című nagy sikert aratott filmben Yves Montand volt a partnere. Piaf sikerei csúcsán sem feledkezett meg az indulás nehézségeiről, fiatal művésztársait mindig segítette. Olyan művészeket fedezett fel és támogatott, mint Yves Montand, Gilbert Bécaud, Charles Aznavour, Georges Moustaki. Akármennyit keresett, sose volt pénze, nagyvonalú és bőkezű volt, mindenkinek adott, aki hozzá fordult.
Miközben a világ a lábai előtt hevert, ő mindig boldogtalan volt, magánélete pedig katasztrofális. Piaf így ír a férfiakkal való kapcsolatairól az Életem című önéletrajzi könyvében: „A férfiak egész életemben körüldongtak. Jók és rosszak, szépek és csúnyák. Csak éppen, akik velem akartak élni… azokat én nem szeretem eléggé. Akikkel pedig én szerettem volna élni, nem szerettek, vagy nem voltak szabadok. Így aztán minden kapcsolatban újabb sebet kaptam, s utána jobban egyedül éreztem magam, mint valaha. Mindez csak arra volt jó, hogy szerelmes dalaimat még fájdalmasabban énekeljem.”
Mindig az igazi férfira vágyott, akit Marcel Cerdan bokszbajnokban talált meg – nem sokáig, mert Cerdan repülő-szerencsétlenség áldozata lett. Elvesztését Piaf sosem tudta kiheverni, kétségbeesve sodródott egyik kapcsolatból a másikba, ezekből szenvedéssel, csalódással került ki. Egyre többet ivott, s koncertjei mind sokkolóbbak lettek. Kétszer ment férjhez: először 1952-ben egy Jacques Pills nevű énekeshez, akitől négy év múlva elvált, másodszor 1962-ben egy nála húsz évvel fiatalabb, fodrászból lett énekeshez. 1935-ben született egyetlen lánya, aki kétéves korában meghalt.
Utolsó éveiben is betegen, magát nem kímélve, megszállottan dolgozott, utoljára a párizsi Olympia színpadán adott emlékezetes koncertet, bár ekkor már szó szerint alig állt a lábán. A rákbeteg Piaf 48 éves korában, 1963. október 11-én hunyt el, a hírt meghallva Jean Cocteau költő, aki egész életében hűséges barátja volt, szívrohamot kapott és szintén meghalt. Cocteau egyszer ezt írta Édithnek: „Te mindazt képviseled számomra, ami értékessé teszi ezt a Franciaországot, amelynek a bája és kedvessége sajnos már eltűnt.” Bár Párizs érseke életmódjára való tekintettel nem engedélyezte a halotti misét, Párizs utcáit temetésekor ellepte a tömeg, s a második világháború óta először bénult meg teljesen a francia főváros közlekedése.
„Meghalok, és annyi mindent mondanak majd rólam, hogy már senki nem tudhatja, ki is voltam valójában. Azt gondolják, ennek nincs olyan nagy jelentősége? Igaz. Mégis bánt ez a gondolat. Éppen ezért, amíg még tudok, beszélni akarok magamról. Vállalva akár a botrányt is. Kórházi ágyban fekszem, és diktálom emlékeimet, amelyek seregestől árasztanak el, ostromolnak, hálóznak be, borítanak el. A múltam nem rendeződik bölcsen körém. Arcok, testek lökdösődnek, mondván: „Én, én elsőnek!” Vannak boldog pillanatok, de aztán jön a többi, jóval számosabb. De még bármi megtörténhet velem az utolsó számadás napjáig. Jól tudom, hogy ott fenn, kérlelhetetlenül ismételem majd magamnak, mint egyik dalomban: „Nem, nem bánok semmit sem.”” (Édith Piaf: Életem)
Piaf több mint 40 éve halott, de hangja halhatatlanná tette. A minden idők legnagyobb franciája címért indított internetes szavazáson az előkelő, tízedik helyen végzett, a házban, amely előtt a legenda szerint találták, ma Piaf-múzeum van. Sírja a leglátogatottabbak közé tartozik a Pere Lachaise temetőben. Életéről filmek, színdarabok, könyvek sokasága készült, 2007-ben Marion Cotillard Oscar-díjat kapott az énekesnő megszemélyesítéséért. Életrajzi regénye, a Nem bánok semmit sem, magyarul is megjelent. Piaf, a párizsi kölyöklány címmel 2003-ban, korabeli felvételek felújított CD- illetve DVD-kiadásai jelentek meg és a párizsi Nemzeti Könyvtár lemeztárában 2003-ban megtalált, addig még nem publikált hat ismeretlen Piaf-dal színvonalasan rekonstruált első kiadásával lepték meg a rajongókat.
A Francia Nemzeti Könyvtár retrospektív tárlattal emlékezett rá, több mint négyszáz fotó, dalszöveg, levél, plakát, filmrészlet és egyéb személyes tárgy bemutatásával. A Budapest Kongresszusi Központban november 13-án verses-zenés összeállítással idézte fel emlékét Csákányi Eszter, Kútvölgyi Erzsébet, Falusi Mariann és Kárász Eszter. December végén Anne Carrere francia énekesnő lép fel Piaf legendás dalaival a MOM-ban, a centenárium alkalmából szervezett eseményen.
A kis veréb fiatalon elmúlt, de hangja, egyénisége fogalommá vált, s örökre hozzátartozik Párizshoz. A Padam, padam, a Milord, vagy a Nem bánok semmit sem dallama örökre fülünkben cseng.
