„Biztos vagyok benne, hogy még a halálom előtti napon is egy dal lesz a gondolatom.” 60 évvel ezelőtt, 1963. október 10-én halt meg Édith Piaf francia sanzonénekesnő.
Édith Piaf 1915. december 19-én született Párizsban Édith Giovanna Gassion néven. Életéről, főként kiskoráról sok legenda született, ezek jó részét ha nem is ő gyártotta, de terjesztette, hogy táplálja az alakját övező mítoszokat.
Így például nem az utcán találták, hanem kórházban született egy olasz kávéházi énekesnő és egy utcai artista gyermekeként. Rövid ideig alkoholista apjával élt, majd nagyanyjához került, aki egy bordélyt vezetett, az azonban megint legenda, hogy itt vörösborral itatták és egy időre elvesztette volna látását.
„Ha az ember sok verést kap, nem hiszi el azonnal, hogy többé nem fogják ütni.” (Édith Piaf: Nem báánok meg semmit sem)
Tizenöt évesen már utcai énekesnőként kereste kenyerét, az elzülléstől a Pigalle egyik kabaréjának tulajdonosa mentette meg, aki szárnyai alá vette, ráadta a védjegyévé lett egyszerű fekete ruhát és a Piaf nevet, amely a francia argóban kis verebet jelent.
Első fellépése az ABC színházban elsöprő sikert aratott, a közönség soraiból felállva tapsoló Maurice Chevalier azt kiabálta: „Ez a gyerek a szívéből énekel”. A „kis veréb” a német megszállás idején részt vett az ellenállásban, sokan köszönhették neki életüket.
Karrierje a második világháború után teljesedett ki, sikere volt a párizsi Olympia és a New York-i Carnegie Hall színpadán is.
Több mint húsz éven át az ő lemezei voltak a legkeresettebbek a francia piacon, amerikai népszerűségére jellemző, hogy nyolc alkalommal hívták meg a legnézettebb tévéműsorba, Ed Sullivan „sztárcsináló” show-jába.
Az alacsony, a hétköznapi életben szürkének és jelentéktelennek tetsző nő mindenkit elvarázsolt, amikor énekelni kezdett.
Hangja erőteljes, enyhén fátyolos volt, jellegzetes kiejtéssel, dalait az extázisig átélte, így a közönség is érezhette a szegénység megaláztatását, a kiszolgáltatottságot, a mellőzöttséget, a szerelem kínjait és gyönyörét. Több filmben szerepelt, partnere volt Yves Montand és rendezte Jean Renoir is.
Piaf sikerei csúcsán sem feledkezett meg az indulás nehézségeiről, fiatal művésztársait mindig segítette. Olyan művészeket fedezett fel és támogatott, mint Montand, Gilbert Bécaud, Charles Aznavour, Georges Moustaki. Akármennyit keresett, sose volt pénze, nagyvonalú és bőkezű volt, mindenkinek adott, aki hozzá fordult.
„A férfiak egész életemben körüldongtak. Jók és rosszak, szépek és csúnyák.
Csak éppen, akik velem akartak élni…. azokat én nem szeretem eléggé. Akikkel pedig én szerettem volna élni, nem szerettek, vagy nem voltak szabadok.
Így aztán minden kapcsolatban újabb sebet kaptam, s utána jobban egyedül éreztem magam, mint valaha. Mindez csak arra volt jó, hogy szerelmes dalaimat még fájdalmasabban énekeljem.” (Édith Piaf: Életem)
Művészként sikert sikerre halmozott, a világ a lábai előtt hevert, de magánélete tele volt tragédiával és sikertelenséggel. 1935-ben született egy lánya, aki kétévesen meghalt.
Sokáig kereste az igazi férfit, akit végül Marcel Cerdanban, a nős bokszbajnokban talált meg, ám ő nem sokkal kapcsolatuk kezdete után légi baleset áldozata lett. Elvesztését Piaf sosem tudta kiheverni, egyre többet ivott, egyik kapcsolatból a másikba sodródott, és mindegyikből csalódással, szenvedve került ki.
Kétszer ment férjhez, először 1952-ben egy Jacques Pills nevű énekeshez, akitől négy év múlva elvált, másodszor 1962-ben egy nála húsz évvel fiatalabb, fodrászból lett énekeshez.
„Erősnek, cinikusnak hisznek, aki játékszernek tekinti a másik embert, és ha megunja, eldobja. Holott valójában a korom ellenére megmaradtam annak a nagyon hiszékeny, szegény bakfisnak, aki makacsul egy álmot kerget: szeretne boldog lenni, szeretné, ha szeretnék!” (Édith Piaf: Életem)
Vigaszt a munkában talált, még a rákkal viaskodva is megszállottan dolgozott. Utoljára a párizsi Olympia színpadán adott emlékezetes koncertet, bár ekkor már szó szerint alig állt a lábán. 1963 augusztusában egy kis provence-i faluba vonult vissza, itt hunyt el október 10-én, 48 éves korában.
A hírt meghallva Jean Cocteau költő, aki egész életében Piaf hűséges barátja volt, szívrohamot kapott és szintén meghalt. Bár életmódjára való tekintettel Párizs érseke nem engedélyezte a halotti misét, az énekesnő temetésekor a francia főváros utcáit ellepte a tömeg, és a második világháború óta először bénult meg teljesen a közlekedés.
„A kis veréb” több mint fél évszázada halott, de hangja, egyénisége hozzátartozik Párizshoz, a Padam, padam, a Milord, vagy a Nem bánok semmit sem dallama mindenki számára ismerős.
Piaf a minden idők legnagyobb franciája címért indított internetes szavazáson a tizedik helyen végzett, a házban, amely előtt a legenda szerint találták, ma múzeuma van. Életéről filmek, színdarabok, könyvek sokasága készült, 2007-ben Marion Cotillard Oscar-díjat kapott az énekesnő megszemélyesítéséért.
